Ellinor A végzetes csók címû mozidarab próbáitól
és fölvételeitõl annyira elcsigázódott, hogy orvosa tanácsára a nyári hónapokra
egy fürdõhelyre vonult pihenni. Fönn, a fenyvesektõl koszorúzott hegyek között
volt az Excelsior, egy divatos, méregdrága, nemigen látogatott üdülõház, mely
világszerte híres volt rossz kosztjáról. Ezért szállt ide.
Itt vett
magának két szobát, itt élt primadonnai számûzetésben, hogy feledje szeszélyes
és izgató szerelmeit s a színház még szeszélyesebb s még izgatóbb
ármánykodásait. Remetemagányában pirosította körmét, úszott a tóban, gyalogolt,
s naponta tíz dekát szeretett volna fogyni, de az Excelsior igazán ehetetlen
kosztja ellenére is csak öt-hat dekát fogyott.
Ez volt
minden gondja. Minthogy pedig mindig feltûnést kellett valamivel keltenie,
ezúttal természetesen érintkezett tisztelõivel és bámulóival, nyájas volt,
egyszerû és közvetlen, s azzal keltett feltûnést, hogy egyáltalán semmiféle
feltûnést sem keltett.
De ezt se bírta sokáig.
Egy hûvös, esõs júliusi estén, amint az üdülõkkel együtt
cigarettázott a heverõszéken, a fenyves soron, a csöpörgõ sötét esõben
megpillantott egy kóbor kutyát. A többiek nem is vették észre. Korcs és rút kis
eb volt, még kölyökkutya, csapzott és csatakos, minden báj nélkül. Ellinor
azonnal talpra ugrott, hozzásietett, s búgó színpadi gügyögéssel magához
próbálta csalogatni. A kutya riadtan hátrált, herregett rá, mutogatva apró
fogait. Úgy látszik, rossz sora lehetett, s régi gazdája - ha ugyan volt valaha
gazdája - talán verte is. A színésznõ lekuporodott a kutyushoz, s hosszan és
meggyõzõen magyarázgatta neki, hogy õ az õ cukros kis anyukája. Addig-addig
édesgette, amíg a kutya végül megengedte, hogy japánselyem pongyolájához
szorítsa piszkos mancsait, s fölemelje õt a sárból, a semmibõl, mint valami
mesebeli királynõ a jobbágyok elhagyatott, ápolatlan porontyát. Kistáskájából
szájába nyomott egy szem keserûcsokoládét. Ezt a kutya kiköpte. Erre prágai
sonkát rendelt neki. Miután a kutya jóllakott, karjában vitte föl lakásába,
megfürdette a márvány kádjában, kifésülte, beillatosította, piros szalagot
kötött nyakába, s Darlingnak keresztelte el.
Este a vacsoránál Darling már ott ült Ellinor oldalán, az
étterem vakító üvegcsillárja alatt. Csak most lehetett megállapítani, hogy
milyen ronda egy kutya. Csupa vad ösztön lakozott benne. Annyi bizonyos, az
Isten se teremtette ölebnek. A patkányfogó meg az uszkár idétlen keveréke volt.
Kis pislákoló barna szeme fölött két, valamivel világosabb szõrpamacs
barnállott, mintha az öregemberek módjára a homlokára tolta volna szemüvegét.
Kedélytelennek és mogorvának látszott. Vedlett szõre alól kifityegtek girhes
bordái. Hosszú, vékony farkát a lába közé húzta. Ellinor azonban máris roppant
kedvesnek tartotta, s korlátlan lehetõségeket fedezett föl benne. Nyilvánosan
megcsókolta a fejét, s fogadalmat tett, hogy örökbe fogadja és fölneveli.
Darling az ágya mellett aludt a díványon. Reggelire vajlevest kapott, ebédre
darált borjúhúst, estére tejberizst. Étkezések után maga a primadonna
tisztogatta meg a fogait rózsaszín fogpéppel, gumikefével. Hogy frigyét végleg
megpecsételje vele, gépkocsiján a városba hajtatott, s ezüst nyakörvet vett
neki, szájkosarat, pórázt, télire meleg gyapjúruhát. Ellinor többé nem tudott
elválni tõle. Ha bridzsezett, akkor is ölében tartotta, két elülsõ lábát a
nyakába tette ölelõ mozdulattal, hogy mindenki lássa, mennyire imádja Darling
az õ egyetlen anyuskáját.
Az Excelsior közönsége napról napra gyönyörködhetett a
hirtelen támadt s egyre erõsbödõ szenvedély fejleményeiben. Ellinor szerényen a
háttérben maradt. Nem õróla beszéltek, csak a kutyájáról. De mindenki a
kutyájáról beszélt. A vendégek nem is tudtak reggelihez ülni mindaddig, amíg
meg nem kérdezték, hogy aludt Darling. Darling, néha jól aludt, de néha bizony
voltak nyugtalan éjszakái is, éjfélkor fölébredt, s csak akkor szenderült el,
mikor jóságos anyuskája egy kis altatót adott neki, az õ szokott és kipróbált
altatója nyolcadrészét. Máskor arról értesültek a vendégek, hogy Darling már
vakkantott is egyet, hogy a sárgarépafõzeléket szereti, de a fagylaltot
csodálatosképpen még mindig nem eszi, hogy a rádió pontos idõjelzésének
sípolására vonít, hogy viharok elõtt mindig ideges, s ilyenkor csak egy francia
gyártmányú kólakészítmény nyugtatja meg. Augusztus elején leírhatatlan izgalom
futott végig az egész üdülõházon. Darlingnak lappangó hõemelkedései voltak. Egy
állatorvos járt ki hozzá naponta, s hamarosan rendbe hozta. De ennél is nagyobb
izgalom volt az, amikor Darling egyszer elveszett, s két és fél óra hosszat
kereste, kutatta mindenki, amíg a bérszolga meg nem lelte a kocsiszínben, s át
nem nyújtotta immár ájuldozó úrnõjének.
Így éltek együtt õk ketten, júliustól augusztus végéig.
Darling elõtt fényesebb pálya nyílt, mint egy lelenc elõtt, akit valami
amerikai milliárdos fogad gyermekének. De augusztus végén Ellinor váratlanul
táviratot kapott a bécsi mozivállalattól, még aznap csomagolt, gépkocsira
szállt és elutazott. Darlingot egyelõre a szakács gondjaira bízta, azzal, hogy
majd írni fog a szakácsnak is, meg az õ kis kutyuskájának is. Sohasem írt.
Egyszerûen elfelejtette. Úgy elfelejtette, mint Árvay Artúrt, a színészt,
ifjúkori szerelmét, akit néhány hónapi lázas barátság után minden magyarázat
nélkül faképnél hagyott. Kiderült,
hogy ez a szerelme is csak afféle futó, nyári kaland volt. Darlingot egy ideig
a szakács etette a konyhában. De a többi kutya nem bírta el. Utálatos, finnyás
dög lett belõle, egy elkényeztetett, válogatós, kedélybeteg kóbor eb. Nem is
szerette senki. A szakács lassanként eladogatta ezüst nyakörvét, szájkosarát,
pórázát, téli gyapjúruháját pedig cipõrongynak használta. Darling megsértõdve
járkált ide-oda, mintegy azt kérdezve, mi történt vele. Barna szeme állandóan
csodálkozott ezen, s szeme fölött azok a világosabb barna szõrpamacsok is ezen
csodálkoztak. Egy hideg, esõs õszi estén aztán, a farkát behúzva, végképp
eltûnt azon a fenyves soron, amelyen az Excelsiorba vetõdött. Nem is látták
többé. Karácsony után a hóban találták meg hulláját, sebektõl borítva, csontváz
soványan, összemarva az éhes, falusi ebektõl, koravénen, õsz halántékkal. Az
lett a sorsa, mint szegény Árvay Artúrnak, a hõsszerelmesnek, aki szintén
züllötten, névtelenül pusztult el a vidéken, valahol az árok szélén.
1935
|