|
Lécállványon libegnek-lobognak az újságok a szélben. Amint
haladok a gyalogjárón, valamelyik újságról, a vezércikke címébõl vastag
betûkkel egy név feketedik rám, mely mintha egy ismerõsöm neve volna. Odaszaladok.
Minthogy a címet félig eltakarja egy másik újság, félrehajtom ezt, elolvasom a
címet. Tévedtem. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy mégsem az én barátom ugrott
le az ötödik emeletrõl, nem õ lapult össze az utca kövezetén.
Már tovább akarok sietni a dolgomra. Akkor azonban valami tompa hörgést hallok.
Ez a
kísérteties hang az újságok õrébõl és sáfárjából tör ki, aki háttal nekem ül
egy széken, kalappal a fején, mankójára támaszkodva. Az újságárus süketnéma.
Ezenkívül nyomorék is szegény. Bal lábát tõbõl levágták.
Valamit
mutogat. Rám mutogat, és arra az újságra, amellyel az imént babráltam a háta
mögött. Csúfondárosan, gúnyosan mutogat rám és az újságra, mintha tetten ért
volna.
Nem egészen
értem a helyzetet. Azt hiszem, hogy kínálgatja. Intek neki, hogy köszönöm, nem
kell. Már indulok is. De ekkor a tompa hörgés egyszerre állati üvöltéssé válik:
- Ááá.
- Mi az? -
kérdezem, s megállok. - Mit akar?
Erre õ
mankóján üggyel-bajjal fölemelkedik a székérõl, s fürge ujjaival magyarázza,
hogy én pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva, orvul el akartam csízelni az
újságot, zsebembe akartam dugni, lopni akartam, de õt ám nem lehet becsapni,
mert hátul is van szeme, ismeri már az ilyen alakokat, múltkor is lefülelt
egyet. Mindezt félreérthetetlen jelekkel adja tudtomra. Közben dühösen,
megvetõen vigyorog rám.
Arcomba
szökken a vér. Hallatlan. A néma, akinek az édesanyja sem érti a szavát,
megsértett.
- Nézze,
barátom - szólok az izgalomtól sápadtan és dadogva.
- Ááá -
ordít tovább, és kacag és bólingat, hallani se akar felõlem.
- Ne járjon
a szája, maga szerencsétlen - intem észre, de elhallgatok, hiszen a szája nem
is jár, s különben sem érti, amit mondok.
- Ááá -
kiabál most, elfintorítva arcát-száját.
- Elég
legyen - tanácsolom, még mindig türtõztetve magam.
- Ááá -
óbégat vészesen és csillapíthatatlanul, s minden mozdulata ezt közli velem:
„nem addig a, te csirkefogó”, mert már tegez is a mozdulatával.
- Ne
fecsegj - tegezem vissza, s elharapom dühömet, inkább magamban dohogok a
következõképpen, hogy tapaszt ragasszak sebzett becsületemre és hiúságomra. -
Az, ami az utcára van kitéve, közpréda. A szellemi termékekben mindenütt a
világon szabadon turkál az ember, s azt veszi meg, amit akar. Párizsban, a
Szajna-parton nõttem föl, az ókönyvesek között, s az õ zöldre festett ládájukra
könyökölve néha órákig olvastam anélkül, hogy ezt zokon vették volna tõlem. Itt
szereztem kis mûveltségem nem jelentéktelen részét. Most egy csillagászati
munkába kukkantam bele, most Napóleon csatáiról tudtam meg egyet-mást, most
pedig megnéztem egy portugál szótárban, mit jelent Lisszabonban ez:
„sarkantyúvirág”, vagy ez: „kényszerképzet”. Sajnos, ezt és egyebet nincs
módomban megértetni ezzel a boldogtalan embertársammal, mert nincs füle, nincs
szava, nincs ítélete, képzettsége, belátása, ennélfogva tehetetlen vagyok
gyanújával szemben, a vita teljesen meddõ.
- Ááá! -
tiltakozik, toporzékol, egyre dühösebben, s most már tekintete ezt is mondja
nekem: „te tolvaj, azonnal hívom a rendõrt, és becsukatlak”, és látom is, amint
keze a kulcs forgását utánozza: „a dutyiba veled, ronda gazember”.
Mit tegyek?
Visszasértsem? Gorombáskodjam vele? Feleseljek az õ beszédjével? Bepöröljem
becsületsértésért? Egy darabig a harag és szánalom között tántorgok.
Odadobok a
tányérjára egy pengõt.
Õ azonban a
pengõt jogosnak vélt fölháborodásában visszadobja az asztalra. Nem kell neki a
piszkos pénz. Az igazság kell neki, a megtorlás. Nem engedi magát
megvesztegetni.
Lehajtom a
fejem. Megtörök a néma keresztkérdései alatt. Állok elõtte, és egy kukkot se
szólok. Hagyom, hogy elborítson egyetlen idétlen hangja mérges-piszkos
buborékával, s megszégyenítsen, porig alázzon.
Ez - úgy
rémlik - hat, arcán diadalinas fölény, kárörvendõ mosoly tûnik föl. Mulat
rajtam. Kajánul élvezi zavaromat, a beszélõ ember tehetetlenségét. Õ, aki az
örökös csönd birodalmában él, látja, hogy én is megnémultam, néma vagyok, s én
se tudok tovább menni, megbénulok az indulattól, lábam sincs, mintha tõbõl
levágták volna. Egyenlõek vagyunk, legalább egy percre. Ezzel elégtételt
szolgáltatok neki. A szörnyû, gyanúsító és vádoló „ááá” még habzik a száján, de
mindig halkabban és tétovábban, aztán, mint a bömbölõ csecsemõ a sírásba,
belefárad, elunja, s csak valami ámulat visszhangja és tajtékja marad ott:
„ááá”. Késõbb ez is elül. Teljes csönd lesz.
Várok egy
kicsit. Akkor lesunyt fõvel, alázatosan továbbballagok.
1935
|