KÁSA ILONA SZERENCSÉJE

Lakyék a Mosoly címû havi folyóiratot járatták.

Ilona, a mindenes cselédjük, reggelenként takarítás közben lapozgatta a Mosoly-t. Bágyadt figyelemmel nézegette a képeit. Ezeket többnyire összetévesztette egymással. Az árvizek hasonlítottak a népünnepélyekhez, a hajószentelés a hajószerencsétlenségekhez, s a nemzetközileg ünnepelt államférfiak a nemzetközileg körözött rablógyilkosokhoz.

Leginkább a keresztrejtvények érdekelték. Megfejtésükben hat esztendeje, amióta Pesten szolgált, már bizonyos gyakorlatra tett szert, s ezzel bizonyos általános mûveltségre is. Anélkül, hogy valaha tüzetesebben tanulmányozta volna a földrajzot, a természettant és az irodalmat, tudta, hogy Portugália fõvárosa Lisszabon, hogy a rádium elem, és hogy a XIX. századi híres francia író, akinek neve négy betûbõl áll, Z-vel kezdõdik és a-val végzõdik, csak Zola lehet.

Egy júniusi reggel a beviaszkolt padlót fényesítette, két lábán kefékkel, le-föl táncolt a rádió zenéjére, s közben a Mosoly új keresztrejtvényén töprengett. Idõnként meg-megállt. Beírt egy-egy szót a keresztrejtvény kis négyszögeibe. A fehér kockák egyre gyérültek, az ábra fokról fokra feketedett, s mire elkészült az ebédlõvel, már csak két szó hiányzott, egy spanyol folyó meg egy XVIII. századi angol költõ neve. Az egyiket megkérdezte Lakynétól, a másikat délben a fiatalúr mondta meg. Ezeket is szépen belerajzolta a szabadon hagyott apró kalitkába, a Mosoly megfelelõ oldalát az elõírás szerint lenyírta a kipontozott helyen, és másnap, a csarnokba menet, föladta a szerkesztõségnek.

Aztán nemigen törõdött vele. Nem elõször fejtett õ meg keresztrejtvényt. Már vagy négyszer-ötször pályázott ilyesmivel. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor július elsején, a Mosoly imént érkezett számát lobogtatva, a fiatalúr belépett a konyhába, és ezt ordította:

- Ilona, Ilona, Ilona.

Õ éppen a kenyeret pirította a reggelihez a villamos pirítón, s nem tudta mire vélni ezt a tûzilármát, melyet Laky és Lakyné is növelt, mert fiuk háta mögött õk is feltûntek, s vele együtt sikongtak és kiabáltak összevissza, a folyóiratra mutogatva:

- Gratulálok... Micsoda szerencséje van... Nyert, nyert... Nem érti?... Megnyerte a keresztrejtvénydíjat... Még mindig nem érti?...

Ilonával keringett a világ. Csakugyan nem értette. Most megmagyarázták neki, hogy augusztus elsejétõl szeptember elsejéig a Mosoly fedezi nyaralási költségét, egy másodosztályú gyorsvonatra is érvényes jegyet kap, oda-vissza, azonfelül ötven pengõ zsebpénzt. Bólintott, hogy már érti. De még mindig nem értette.

Csak egy nevet látott a Mosoly-ban, óriási dõlt betûkkel, egy nevet:

KÁSA ILONA

Ez õ volt. Leült a dagasztószékre, hogy magához térjen. Miután beadta a reggelit, s a háziak elszéledtek, ki a hivatalba, ki a partfürdõbe, elõvette a Mosoly-t, és lassanként kibetûzgette a cikket, mely az elõfizetõkért mindhalálig rajongó, önzetlenül nemes, erkölcsi és szellemi magaslatán álló „színes” újságírás megkönnyeztetõ remekmûve volt. Néhány mondatát többször is elolvasta:

„...Azt óhajtottuk, hogy olvasóink a mai nehéz idõkben egy év küzdelmes fáradalma után felüdüljenek, és testben-lélekben megfiatalodva, acélos izmokkal, friss kedéllyel térjenek vissza õszi munkájukhoz... Épp ezért semmi áldozattól se riadva vissza, lehetõvé tettük, hogy egy olvasónk Balaton N.-ben, a magyar Riviéra ezen az egyre fejlõdõ fürdõhelyén, a minden kényelemmel berendezett Hableány szállóban nyaraljon, teljesen a mi költségünkre, a gyönyörû augusztus hónapban, amikor ott még egész pompájában zajlik az európaian elõkelõ fürdõi évad... s bálak, csónakkirándulások, zeneestélyek teszik az életet változatossá... Naponta ötszöri étkezés... A bõséges és kitûnõ reggelit, tízórait, ebédet, ozsonnát, vacsorát a Hableány híres konyhája szolgáltatja, szintén díjtalanul, s díjtalan a Hableány fürdõsátorának, zongorájának, olvasótermének, teniszpályájának használata is... Különös örömünkre szolgál, hogy ezúttal a véletlen szeszélye egy szerény, egyszerû és derék munkásnõt tüntetett ki, egy háztartási alkalmazottat, aki kérges tenyerével... A Mosoly hatalmas tábora, mely a társadalom legmagasabb osztályától kezdve a legalacsonyabbig egyaránt... Reméljük, hogy ezzel még bensõségesebb, még közvetlenebb, még szilárdabb lesz a kapcsolat, mely bennünket...”

Másnap délelõtt a pénzes postás már kézbesítette is az ötven pengõt. Délután ajánlottan küldték el a két vasúti jegyet is, meleg hangú, gépírt levél kíséretében, melyben a Mosoly szerkesztõsége és kiadóhivatala „kellemes üdülést kíván”. Estefelé megjelent egy fiatalember, a Mosoly fényképésze. Az Ilonát odaállította a tûzhely mellé egy üres lábashoz, kezébe fakanalat nyomott, és valami villámló port meggyújtva, úgy fényképezte le, hogy a Mosoly következõ számában majd közzétegye ezt is, a könnyekig megindult olvasók épülésére és gyönyörûségére.

- Hát Ilona, elmegy? - kérdezte Lakyné, amikor végre már csönd lett a házban.

- Még nem tudom, nagyságos asszony. Gondolkozom.

- No, csak gondolkozzék, Ilona, csak gondolkozzék.

Ilona nem tudott határozni. Folyton gondolkozott. Ment is volna, nem is. Sajnálta a helyét, de azt is sajnálta volna, hogy itt reked, amikor „ilyen szerencse érte”. Fakó lány volt, sovány, savószín, már nem is fiatal, túl a harmincon.

Tizenötödikén az asszonya újra vallatóra fogta. Akkor Ilona közölte, hogy mégiscsak megy. Valami fájdalmas, áttetszõ mosoly futott át az arcán.

Barátságosan megállapodtak, hogy Lakyék addig új cselédet vesznek, s õszre esetleg vissza is fogadják õt, ha a lány nem válik be. Ilona kitakarított, befõzött, vásárolt magának egyet-mást, ami az útra kellett, cipõt, fürdõruhát, fürdõköpenyt, kikérte bérét, hazaküldte özvegy édesapjának, egy munka nélküli bányásznak, becsomagolt fûzfa kosarába és kis papírbõröndjébe, s augusztus elsején elutazott a reggeli gyorssal.

Kezében a fûzfa kosárral és a kis papírbõrönddel sokáig bolyongott a pályaudvaron, míg végre beszállt egy másodosztályú fülkébe. Eddig még nem utazott másodosztályon. A vonat, elseje lévén, zsúfolt volt. Elszánt nyaralók, akik már elõbb érkeztek, fölényes biztonsággal terpeszkedtek a zöld bársonypamlagon, s ökölharc folyt minden talpalatnyi helyért. Sokan a folyosókon álltak. Ilona is itt húzódott meg, egy sarokban. Letette fûzfa kosarát, és amikor a vonat füttyentve-csattogva megindult, ráült.

Kalapot viselt, s fekete mûselyem ruháját. Nem érezte magát éppen rosszul, csak kissé melege volt. Zsebkendõjével törölgette verejtéktõl gyöngyözõ homlokát. Aztán feltûnt a Balaton, almazölden, apró, piros villák között, s beküldte hozzá hûsítõ leheletét. Színes vitorlák úsztak a vízen, lassan. Fél tizenegykor már meg is érkezett Balaton-N.-be, kiszállt, s elindult a Hableány felé.

Nemigen kellett keresgélnie. A Hableány a fürdõhely központja és lelke volt. Mindjárt a fõtéren emelkedett a szálló takaros, kétemeletes palotája. Mellette virágos, nyitott tornácon még reggeliztek a késõn kelõ fürdõzõk. Néhány úr a heverõszéken feküdt. Szoknyanadrágos nõk ásítottak és cigarettáztak.

Ilona a csomagjaival fölment az étterem tornácára. Itt útbaigazították. Elõbb a fürdõtitkárságon kellett jelentkeznie, az elhelyezés végett. Valami mezõségen bandukolt át, egy udvarba jutott, ahol X-lábú asztalokat és lócákat látott, kiscsirkéket és libákat, csöbröket és dézsákat, majd a téglás folyosóra ért. Annak a legvégén volt a fürdõtitkárság.

Kopogtatott, de nem feleltek. Erre benyitott. Egy kövér, fekete hajú fiatalember a szûk és sötét szobában elhányt iratok, nagy rendetlenség közepette, villanyfénynél diktált valamit egy gépírókisasszonynak.

- Tessék várni - mondotta.

Õ várt, aztán átnyújtotta a levelét. A kövér, fekete hajú fiatalember kezébe vette, de akkor a telefonhoz hívták, sokáig beszélt, utána még a kisasszonnyal is veszekedett, elszaladt, és csak egy félóra múlva tért vissza. Most ismét telefonozott, intézkedett, leveleket mondott gépbe. Néha megnyugtatta õt:

- Azonnal.

Háromnegyed egykor elolvasta levelét. Helyeslõleg bólintott.

- Igen, a Mosoly - mondta. - A Mosoly. Hová is? tanakodott. - Petõfi - jelentette ki keményen, mint valami föllebbezhetetlen ítéletet.

Azok a nyaralók, akik Balaton-N.-ben ezt a szót hallották: Petõfi, úgy megriadtak, mint azok a szerencsétlen forradalmárok, akik a cári Oroszországban ezt a szót hallották: „Szibéria”, mert tudták, hogy a Hableány szálló a legnagyobb magyar költõrõl egy nyomorúságos melléképületét nevezte el, melynek nyikorgó ágyai, szúette bútorai országszerte hírhedtek voltak. Ilona minderrõl semmit se tudott. A bérszolga elkalauzolta. Nem segítette vinni poggyászát, hagyta, hogy õ maga cepelje. Megérezte, hogy kicsoda. Amikor a Petõfi-lakhoz érkeztek, rámutatott:

- Ez az.

Ilona az elsõ emeleten kapott szobát. Volt benne egy világoszöldre festett ágy, egy asztal, fehér terítõvel letakarva, egy palack víz, két leborított, tiszta pohár, egy szekrény, egy mosdó meg egy vascsacsi. Ráakasztotta a köpenyét. Ivott egy korty vizet. Leült a megvetett ágyra, és fölsóhajtott. Fájt a feje. Eszébe jutott, hogy ma még nem evett. Magához vette jegyfüzetét, s lement az étterembe.

A tornácon fürdõruhában ebédeltek a nyaralók. Hátul egy üres asztalt pillantott meg, odatelepedett. A fõpincér azonnal hozzásietett, bocsánatot kért, az az asztal is le volt foglalva. Ilona fölkelt, és az üres asztal mellett álldogált, egy darabig álldogált, hogy másik asztal ürüljön. Csakhogy nem ürült. A vendégek már rég kihörpentették feketéjüket, de azért tovább tereferéltek és füstöltek, senki se távozott el. Végre valaki bevezette a födött étterembe, ott kijelölt számára egy kis asztalt valami függönyös helyiség mellett. Ilona tanulmányozta az étlapot. A pincér - nem az aranyfogú fõpincér, akit már ismert - lapozgatta jegyfüzetét, nem értette, visszajött, és vállát vonogatva megint odaadta neki.

- A Mosoly - kiáltott a fõpincér. - A Mosoly - mondta a pincér egy másik pincérnek, s ez tovább adta a jelszót egy harmadik pincérnek: - A Mosoly.

Már hozták az ebédjét, levest, húst, tésztát. Annyit kapott, hogy felét otthagyta. Rossz gyomra volt.

Ebéd után egy kicsit járt-kelt a napernyõjével. A fõtéren le-leült egy padra, de elõbb mindig megkérdezte az ott levõktõl: - Szabad? - Azok csodálkozva bólintottak.

Napjai hosszúak voltak, a végtelenbe nyúltak, úgy látszott, hogy sohase is szakad végük. Korán reggel ébredt, mint otthon, mindig hat órakor. Néha egy elhajított, régi újságot talált a porondon, fölvette és elolvasta. Nézegette a gyermekeket, rájuk mosolygott, barátkozni próbált velük. Egyszer-kétszer meg is fürdött, de a vízben fázott. Mihelyt belelépett a tóba, lúdbõrözni kezdett a lába, s vérszegény szája megkékült. Nem tudott úszni. Unalomból kicsavarta mások fürdõruháját is. Az idõ meghûvösödött. Szeretett volna hazautazni, rögtön, de nem mert, attól tartott, hogy ezzel megsért valakit. Folyton le-föl sétált a Hableány-tól a fürdõházig. Az étterembe csak ebédelni és vacsorázni járt, reggelijét, tízóraiját, ozsonnáját sohase fogyasztotta el. Vacsora után a csöndes, korán sötétedõ augusztusi estéken a tó partján hallgatta a cigányzenét és a békák kuruttyolását.

Egyszer, amikor késõbben kelt föl, rányitott Vali, az a kis, fekete, vidéki pesztonka, aki a Petõfi-ben takarított. Azt mondta neki, sohase fáradjon, majd õ maga takarítja ki a szobáját. Tíz és tizenkettõ közt volt a takarítás, hogy a vendégek már elmentek reggelizni és fürödni. Ilonka ilyenkor segített Valinak, szobáról szobára járt vele, kivitte a szemetet, a szennyes vizet. Néha még a vendégek cipõjét, ruháját is kitisztogatta. A Petõfi lakói már ismerték, s megbízták ezzel-azzal. Egy szombat estén, amikor természetjáró diákok érkeztek a szállóba, kiadták a szobáját, s aztán nem is költözködött vissza, hanem lement Valihoz lakni, és a konyhában vele együtt étkezett. A szakácsnõ csirkéket adott neki leölni és megkopasztani. Augusztus végén, egy esõs napon Valival fölsúrolta a Petõfi egész lépcsõházát. Így múlt el a hónapja.

Az utolsó napon elbúcsúzkodott Valitól. Kölcsönkért tõle tizenöt pengõt, azzal, hogy mihelyt Pestre ér, föladatja neki postautalványon. Ebbõl öt pengõ borravalót adott a fõpincérnek, öt pengõ borravalót a kiszolgáló pincérnek, vett két képes levelezõlapot is, az egyiket elküldte édesapjának, a másikat Lakynénak. A többi az útra kellett, hogy ne legyen egészen pénz nélkül.

Másodosztályon utazott haza, s ekkor már helye is volt. Idegen emberek a politikáról és a nyomorúságról beszélgettek. Mire Pestre érkezett, este tíz órakor, szakadni kezdett a zápor, és hûvös szél fújt.

Egyenesen Lakyékhoz sietett. Azok szívesen fogadták, de közölték vele, hogy az új leányuktól már nem válnak meg. Egyébként azt mondották, hogy megsoványodott.

Azon az éjszakán még ott aludt. Szeptember elsején - még mindig szakadt a zápor, és fújt a hûvös szél - beült a cselédszerzõbe. Ölében a Mosoly egy száma volt, de nem olvasta. Arra gondolt, hogy ha majd elszegõdik és pénze lesz, inkább egy másik folyóiratra fizet elõ.

1936