SÁRIKA

Általában, drágám, sokat lehetne még beszélni a szegénységrõl. Mi csak szegények vagyunk. Nem dicsekvésbõl mondom ezt, ilyesmivel büszkélkedni éppoly bûn, mint a gazdagsággal hivalkodni. De milyen szegények élnek mellettünk, közöttünk. Ennek is megvannak a maga rangfokozatai.

Akadnak olyanok, akik papírzacskóban viszik haza szenecskéjüket, s olyanok, akik fölszedegetik azokat a széngöröngyöket, melyeket az elõbbiek hullattak el a hóba. Ismerek itt a közelben egy öreg varrónõt. Az sohase fût. Ha fázik, akkor macskája hasán melengeti nyolcvanéves meggémberedett lábait, mint valami eleven kályhán.

Az uram azt szokta mondogatni, hogy a szegénység is megtermi a maga grófjait, báróit, akár a túloldal, aszerint, hogy kinek nagyobb az ínsége, és egy fordított gothai almanachban bizonyára föl fogják majd jegyezni az õ családfájukat is. De akkor mi pórul járunk. Mert mi csak valahol a középütt foglalhatnánk helyet, jelentéktelenül. Nekünk a szegénységbõl sincs sokunk. Nem vagyunk a szegénységnek se grófjai, se bárói, csak szürke polgárai. Szegény szegények vagyunk. Még szegénységet is másoktól kellene koldulnunk. Mondd, nem mulatságos ez?

Te, most megint eszembe jut egy történet. Miért nevetsz? Több históriám van, mint egy írónak. De nem tudok írni. Gondoltam, el kellene ezeket beszélnem valami írónak is. De az írók túlontúl kicifrázzák történeteiket, ezzel pedig elrontják.

Hát inkább magam mondom el annak, aki meghallgatja. Te ismered Sárikát. Múltkor is láttad nálunk; Vízkeresztkor az asztalunknál, ebéd után. Feltûnt neked, milyen gyönyörû fekete a szeme. Olyan a szeme, mint a briliáns.

Dióhéjban közlöm veled életrajzát. Sárika hétesztendõs, második elemibe jár, az apja munka nélküli kádársegéd, az anyja beteges, vézna, korán elhervadt munkásasszony. Két kis öccse van. Velünk szemben lakik. Nyáron a „házunk” elõtt játszadozott. Én akkor vettem észre, amikor fölmászott a gázlámpa tetejére, s kiöltötte nyelvét az alant visongó fiúkra. Afféle eleven ördög. Folyton az utcán futkározott mezítláb. Egyszer üvegszilánk ment a talpába. Az uram bejódozta sebét, én egy kis vászondarabbal kötöttem be. Mindketten elámultunk, milyen bájos ez a gyerek. Késõbb még sokszor láttuk. Énekelt, ide-oda szaladgált, vidáman. Sebkötése közben bepiszkolódott, levásott a talpáról.

Sárika egy novemberi délben, iskola után, a kapunk elõtt õgyelgett. Szóba elegyedtem vele, s megtudtam, hogy anyját már egy hete kórházba szállították, apja nincs otthon, munkát keres. Fölvittem hozzánk. Aznap velünk ebédelt. Egyszerûen, természetesen ült asztalunknál, mintha mindig ott ült volna. Ezt érezhette õ. Mi is ezt éreztük. Jelenléte oly kellemes volt, hogy észre se vettük. Nem kínáltatta magát, nem falt, annyit evett, amennyit kívánt. Nem hallgatott, de nem is fecsegett. Minden megjegyzése okos volt, minden mozdulata helyénvaló. Szóval úgy viselkedett, amint kellett, bátran és szerényen. Ha a Sacré Coeurben nevelték volna, akkor se lehetett volna finomabb, kellemesebb. Általában azt tapasztaltam, hogy azok, akiket kitûnõen neveltek, és azok, akiket egyáltalán nem neveltek, egyformák. Csak az átmenetek bosszantók, a féligazságukkal és félhazugságukkal.

Mi tehát Sárikát megszerettük. Az ebédek állandósultak. Elhatároztuk, hogy arra az idõre, míg anyja a kórházban fekszik, magunkhoz vesszük. Én másnap megfürdettem õt. Tüzet raktam a fürdõszoba kályhájában, meleg fürdõt készítettem, beleültettem. Nekiestem kefékkel, dörzsölõkesztyûkkel. Nem igaz, hogy nem lehet szerecsent szappanozni. A víz fekete lett, õ pedig fehér. Csak láttad volna. Arca kigyulladt, szeme tündöklött. Olyan volt, mint egy angyal.

Fölkerestem Weiler Bellát. Neki - tudod - van egy kilencéves kislánya, Nellike. Hát elkunyoráltam Nellike kinõtt, viseltes holmijait. Sok mindent kaptam: egy kötött zekét, egy barna bársonyruhát, egy fekete félselyem kötényt, egy fehér batisztkötényt, két mellénykét, négy pár harisnyát, három zsebkendõt, négy inget, négy bugyit, két sipkát, egy bõrsarucskát, egy cipõt, s ráadásul egy csinos piros bõr kistáskát is villámzárral. Sárika természetesen ennek örült legjobban. Amint felöltöztettük az úri kisasszonykától levetett ruhába, a kistáskával, úgy libegett el, mint holmi csöpp hercegnõ.

Hogy jót tettünk-e vagy sem, azzal mi édeskeveset törõdtünk. Boldogok voltunk mindketten. De fõképp az uram. Az mindennap izgatottan leste, mikor lép be Sárika az iskolából jövet, táskával kezében. Õ mindig vágyott gyermekre. De hát nekünk, szívem, nem adott az Isten. Úgy éreztük, hogy jó üzletet kötöttünk. Legalább szerethetünk valakit. Az emberek - hidd el - csak szeretni akarnak valakit. Mindenkiben van egy nagy-nagy adag szeretet, mely nem találja helyét. Bennem, azt hiszem, annyi van, hogy kilenc gyerekre is futná. Nyáron Zamárdiban találkoztam egy vénkisasszonnyal, az - képzeld - mindig fogkefével és fogpéppel mosta a kutyája fogát. Hóbortosnak tartották. De mit tehetett róla, hogy az õ szeretete a kutyájának jutott, hogy az õ szeretetének nem akadt más gazdája?

Nem, mi egyáltalán nem áltattuk magunkat. Az uram egy este azt kérdezte, vajon miért karoltuk föl éppen Sárikát, s nem egy másik kislányt, aki éppily elhagyott, éhes és ínséges. Nyilván azért - magyarázta -, mert Sárika a legkedvesebb, a legszebb, a legkellemesebb. Merõ önzés az egész - mondotta. - A csúnya, beteg gyermekeket is szeretni kellene, ahogy az apácák, a kedvesnõvérek teszik. Ehhez igazibb erõ kell, igazibb jóság.

Elég az hozzá, az anyja több hónapig feküdt a kórházban, s azalatt a kislány nálunk lakott, nálunk étkezett. Az apa tudomásul vette ezt, megengedte, hogy - felesége fölépüléséig - mi viseljük gondját. Nem is emlegettük ezt senkinek. Ismétlem, mi nem varrtunk hímet úgynevezett „nemes tettünk”-re. Késõbb eszméltünk föl. Mert az, ami nekünk magától értetõdõ és természetes volt, a többieknek nem volt magától értetõdõ és természetes. Az utcánkban lakó szegények nyilván sokat tárgyaltak felõle, meghányták-vetették egymás közt. De egyelõre hallgattak. Mindössze azt vettük észre, hogy egy idõ óta csodálkozva vagy szánakozva pillantanak felénk, furcsán, szinte görbe szemmel.

Végre házmesterünk kirukkolt. Az iránt érdeklõdött, meg vagyunk-e elégedve nevelt lányunkkal. Ezt a szót úgy foghegyrõl, fanyalogva ejtette ki. Bajusza alatt gúnymosoly szemtelenkedett. „Kedves jószág”, feleltem. Tudomásul vette, és vállat vont. Tejeskofánk azon sopánkodott, hogy Sárikát - bizonyára jogtalanul - az utca legvásottabb lányának tartják. Annyi bizonyos, hogy mindenfélét beszélnek felõle. Egy helyesírási hibáktól hemzsegõ, szálkás betûkkel írt névtelen levél kíméletesen arról értesített, hogy Sárika a hátunk mögött kinevet bennünket, azt híreszteli, hogy helyesebben tennénk, ha kifizetnõk adósságunkat a sarki fûszeresnél, és nem „uraskodnánk”. A szomszéd vici tudtomra adta, hogy Sárika lop. Az az öreg szakácsnõ, aki házunkban szolgál az elsõ emeleten, titkolódzva félrevont, elbeszélte, hogy Sárika a világ leggonoszabb teremtése, szájas, pimasz, durva, s az édesanyját - legalább azt hallotta - múltkor úgy hasba rúgta, hogy ágynak esett, ezért kellett kórházba szállítani, csak meg ne haljon szegény.

Néhányszor az is megesett, hogy Sárika nem jött ebédre. Amint kiderült, ilyenkor a házmesterünk nem engedte föl hozzánk. Azt hazudta, hogy már megebédeltünk vagy hogy elmentünk, nem vagyunk itthon.

Mit szólsz ehhez, szívem? Gyûlölték ezt a teremtést, mert mások szerették õt. Gyûlöltek minket, mert szerettük õt. Irigyelték tõle, hogy a mi szegényes asztalunknál eszik, s irigyelték tõlünk, hogy megosztjuk vele falatainkat. Nyíltan, titokban áskálódtak ellene. A legenda pedig nõttön-nõtt. Zsongott a környék. Sárika elõbb csak neveletlen utcagyerek volt, késõbb már tolvaj, betörõ, gonosztevõ, sõt anyagyilkos is. Messalina nem volt oly parázna, Néró nem volt oly vérengzõ, mint õ.

Múlt héten meggyógyult édesanyja, mert - amint sejtheted - mégse halt bele abba a sérülésbe, melyet ez a hétéves leányka okozott neki. Hazajött, elvitte tõlünk Sárikát. Azóta csak hetente egyszer ebédel nálunk, csütörtökön. Talán jobb is így. Különben az utca valóságos szörnyet formál belõle, s végképp tûrhetetlenné teszi helyzetét.

Amikor nem eszik nálunk, s üres a helye az asztalnál, gyakran beszélgetünk róla. Még emléke is kedves nekünk. Voltaképp most értem meg azt, amit múltkor mondott az uram, s amit akkor nem értettem, hogy a szegény emberek csak egymás elõtt szégyellhetik a szegénységüket, hogy errõl õk maguk tehetnek, hogy ebben cinkosok valamennyien. Csakugyan, a szegények gyûlölik egymást, és ezért szegények. Ha szeretnék egymást, gazdagok volnának. Vagyis akkor nem volnának többé se szegények, se gazdagok, csak testvérek, akkor maga a paradicsom valósulna meg a földön, és eljönne Isten országa. Igen, szívem. A gyûlölet a szegénység, s a szeretet a gazdagság.

1931