AURELIUS

Kora reggel egy öregúr sietett föl a császári palota lépcsõin. Vörös cipõt viselt, négy bõrszíjjal, félhold alakú elefántcsont pánttal. Tógáján széles bíborszalag volt. Ujján aranygyûrû.

A testõrök látták, hogy szenátor. Szó nélkül beengedték.

Aurelius már rég fölkelt. Hajnal óta mosdatlanul, borzas szakállal írt. Csak ujjatlan tunika volt rajta, mint holmi kézmûvesen.

A jelentkezõt színe elé bocsátotta. Meztelen karját üdvözlésre lendítette.

Marcellus izgatottan beszélt:

- Segíts, császár.

- Mi baj?

- Eltûnt a fiam.

- Avidus?

- Õ, császár, a tizennégy esztendõs fiam. Tegnap reggel láttuk utoljára. Éjjel nem is hált otthon. Most hallottam a fórumon, hogy este a praefecturára vitte az õrjárat.

- Jártál ott?

- A parancsnok nem akarja kiadni.

- De mit mûvelt?

- Fogalmam sincs. Segíts, Marcus Aurelius. Az édesanyja sír. Küldd haza nekünk a kis Avidust.

Zavaros idõk voltak ekkor Rómában, a Tiberis áradása, a sáskajárás, a döghalál, a kvád és markomán hadjáratok után.

Marcellus kérlelve meresztette a császárra rövidlátó szemét. A császár nézte öreg barátját. Megnyugtatta õt, átölelte, aztán útnak bocsátotta.

Értesítette az éjjeli õrség parancsnokát. Egy százados lóhalálban nyargalt hozzá.

- Mi történt?

- Este kilenc felé - jelentette a százados - a Mars Ultor temploma körül - abban a sikátorban, ahol gyanús bûbájosok és bálványozók is laknak -, lárma támadt. Az õrjárat elfogott egy fiatalembert. Tizenhat éves lehetett.

- Tizennégy.

- Ez egy madarat tartott a kezében, egy csókát. Öt-hat siheder rohant utána. El akarták tõle venni. Õ nem engedte. Azok visongtak: „Tolvaj, tolvaj.”

- Játszottak.

- Bizonyára. De a sötétben, a porban, a zajban nem lehetett tájékozódni. Csoportosulás keletkezett. Már a felnõttek is ordítottak. Az õrjárat - parancs szerint - beavatkozott. Körülvették õket. A fiú torkaszakadtából kiabált, hadonászott, ellenkezett. Végül az õrségre vitték.

- Engedd szabadon.

- A fiú - folytatta a százados, lassítva beszédét - oly kihívó magatartást tanúsított, hogy egyik õr - Sextus - kénytelen volt lándzsáját használni.

- Megsebesítette?

- Meg.

- Hol?

- A feje búbján. Éjfél után tartottam szemlét az õrségen. Akkor már ájultan feküdt a földön. Sok vért vesztett. Fölmosattam. Egy lócára fektettem, én magam. Hajnal felé meghalt. A praefecturán van. Két õr vigyáz a holttestre.

Aurelius hátralépett. Avidusra gondolt, a kis Avidusra, az apjára meg az anyjára, akik hazavárják. Arcszíne megváltozott. De uralkodott magán. Ezt érezte: „a világ füst és köd”.

Nyugodt szemrehányással vetette oda a századosnak:

- Ilyenek a te embereid?

Az nem válaszolt. Várta a császár rendelkezését.

Aurelius a földre pillantott. Így szólt:

- Hol az az õr? Látni akarom.

Három katona hozta be, gyorsan. Már nem volt nála lándzsája. Megfosztották tõle, mint a bûnösöket, akiken majd nemsokára végrehajtják az ítéletet.

Sextus óriás legény volt. Bõrsapkát hordott, bõrzekét. A bõrzekébõl kifityegtek bütykös csuklói. Meredten állt a császár elõtt.

- Te voltál?

- Én - mondta ércesen.

- Miért tetted?

- Mert rugdalódzott.

- Tudod, hogy embertelenül és igaztalanul cselekedtél? Tudod, hogy mi vár rád?

- Tudom.

Sextus nemrég látta, hogy mi vár arra a római katonára, aki fõbenjáró bûnt követ el. Kivezetik a kaszárnya udvarára. A százados jelt ad, a zsoldosok nekiesnek, ütik botokkal, kövekkel, fustélyokkal, ahol érik, mindaddig, míg ki nem leheli páráját. Múltkor õ maga is lándzsával verte szét egy ilyen elítélt koponyáját.

Azért a szeme se rebbent, amikor elvezették.

A százados ott maradt, hogy átvegye a büntetésre vonatkozó rendelkezést.

Aurelius rápillantott. Egészen más, bizalmas hangon kezdte:

- Milyen katona ez?

- Kitûnõ - felelte a százados. - A legjobb emberem - mondta, majd hozzátette: - volt. Végigküzdötte a kvád hadjáratot.

Aurelius sajnálkozó taglejtést tett. Utána a vállát vonta. Ez volt a parancs.

A százados sarkon fordult, indult. Ekkor a császár visszaintette.

- Fedd meg - mondta. - Beszélj vele, értesd meg, hogy ez helytelen volt, és máskor elõ ne forduljon. De ne bántsd. Engedd szabadon.

Amikor a százados eltávozott, Aurelius lehunyta szemét. Szédelgett a szomorúságtól és undortól.

„Mit hazudok majd a szüleinek? - gondolta. - Jaj, de ronda az élet. No mindegy. Minden elmúlik, mindent elfelejtenek.”

Amíg így ingadozott a terem közepén, egy fiatalember közeledett feléje, egy sápadt, borotvált fiatalember, aki eddig a sarokban ült. Commodus volt, legidõsebb fia. Aurelius újabban maga mellett tartotta, hogy beavassa az uralkodás titkaiba.

A fiú vékony ajkát mosoly fodrozta. Atyja évekkel ezelõtt Pannóniában, a Garam partján, egyenesen az õ számára jegyezte le fönséges, nyájas gondolatait az emberszeretetrõl s az irgalomról. Most kaján öröm bizsergette mellét, hogy hazugságon kapja ezt az önsanyargató, bronzszakállú sztoikust, ezt az elviselhetetlenül tökéletes félistent.

- Hát meg se bünteted? - firtatta.

- Nem - szólt Aurelius, ki se nyitva a szemét, még mindig az elmélkedés révületében. - Ez a buta állat ártatlan, mert olyan, amilyen. Az áldozat is ártatlan, szegény. Vagy azt hiszed, jóvátehetünk egy hibát azzal, hogy másik hibát követünk el?

Most kinyitotta szemét. Keményen, hidegen folytatta:

- Ha elvenném az életét ennek a szerencsétlen fickónak, aki végre csak kötelességét teljesítette, olyan hibát követnék el, mely nagyobb lenne az övénél is, mert ezzel alapjában tagadnám az Állam elvét, megingatnám a hitét a többi zsoldosnak, aki engedelmeskedik a parancsnak, szövetségesévé, cinkosává válnék azoknak a fölforgatóknak, kik Keletrõl hozott jelszavakkal, Egyiptomból átplántált hülye mesékkel támadnak a rend, az értelem, a latin szépség ellen, és arra törekszenek, hogy itt a világosság helyett a sötétség és zûrzavar uralkodjék, a bölcsek helyett a mûveletlenek és piszkosak ítélkezzenek. Rettenetes napokat élünk, fiam. Egy világ recseg eresztékeiben. Meg kell mentenünk ezt a világot. Sajnálom a kis Avidust. De még jobban sajnálom ezt a világot, ezt a nagy és szép világot, mely annyi évszázadig fényeskedett bölcseivel, szónokaival, költõivel, s most a sötétség felé gurul. Erõ kell nekünk, erõ. Az erõt onnan vesszük, ahonnan lehet: a természettõl. Ez az õr is a természet vak ereje. Ösztönösen kegyetlen mindenkivel, aki ellenszegül neki: harctéren a kvádokkal, itt az országban a rendbontókkal, akik szét akarják rombolni, amit mi építettünk. Most durván és botorul cselekedett. De mennyi jót tett eddig ezzel a vadságával, és mennyi jót fog még tenni a jövõben, mikor ugyanezzel a vadsággal ront a gonosztevõkre, a tolvajokra, a gyilkosokra, az indiai gymnosophistákra, akik mindnyájunk ellenségei. Láttad, milyen elszánt? Láttad, hogy ment a halál elé, egy nyikk nélkül? Láttad szûk homlokát, csontos markát, korlátolt, szurokfekete szemét? Hát azt hiszed, hogy ez azért a néhány rongy szeszterciuszért szolgál, melyet zsold fejében kap, és nem azért a szörnyû élvezetért, hogy tomboljon és tiporjon, hogy pofozza a foglyokat, hogy véresre tépje a fülüket, hogy kedvére kegyetlenkedjék mindenkivel, akit - ma ezért, holnap azért - bûnösnek tartanak? Voltaképp ez az õ fizetsége. Bizonyára elmebeteg. Ezért oly megbízható. De a babiloniak, a perzsák, a görögök - a finom görögök is - fölhasználták az ilyen elmebetegeket a maguk céljára, egy vélt nagyon jó érdekében, s ezt mûvelte minden nép, minden korszak, minden császárság, minden köztársaság, kivétel nélkül. Mit fintorgatod az orrod? Undorodsz ettõl? Én még jobban undorodom, fiam. Mi, akik gondolkozunk és érzünk, elfordulunk ilyesmitõl. De, sajnos, szükségünk van rá. A belõle származó nyugalmat és biztonságot mindnyájan elfogadjuk és élvezzük. Hát nincs jogunk megvetni. Ez álszentség, hitvány keleti álszentség. Tiszták csak addig lehetünk, amíg gondolatainkkal játszunk. Mihelyt hozzányúlunk az élethez, tele vagyunk az élet förtelmes ellentmondásával, s kezünk csupa vér és csupa sár. Nekem ezt vállalnom kell, mert uralkodom, és majd neked is, fiam. Szomorú, hogy ilyen az emberi természet, de ilyen. Úgy látszik, ezen a földön az épelméjûek között csak az õrültek tarthatják fönn a rendet.

1931