BICEGEK

Ma délelõtt sok gond és nyugtalanság közepette rohantam a városban, s amint ilyenkor szoktam, egyszerre több dologra gondoltam, például arra, hogy legkedvesebb töltõtollam ismét csöpög, hogy borotválkozás közben ismét megvágtam az állam, hogy rekedtségem ismét egy kezdõdõ, de hosszú nátha elõjele, szóval éppen ilyen és ehhez hasonló semmiségekkel bíbelõdtem, melyek csak másoknak semmiségek, nekem azonban korszakalkotó események, amikor egy sarkon váratlanul feltûnt az a barátom, akit átlag minden tíz esztendõben látok egyszer, többnyire ilyen ideges délelõttökön, az a régi jó barátom, akinek sohase jut eszembe a neve, az a gyermekkori barátom, akirõl mindössze annyit sejtek, hogy régi, jó, gyermekkori barátom és hogy tegezem õt. A köztünk levõ kapcsolatot még meghittebbé teszi az a körülmény, hogy neki sincs fogalma arról, ki-mi vagyok, csak azt tudja rólam, hogy régi, jó, gyermekkori barátja vagyok, és hogy tegez.

Vártam, vajon futni enged-e szabálytalan pályámon kétségeimmel együtt, vagy ezúttal is megállít, s elbeszélget velem.

Természetesen az utóbbi történt.

Rám bámult, és így szólt:

- Te bicegsz?

- Én? - hüledeztem. - Miért?

- Úgy láttam. Az elõbb, mikor szembe jöttél velem, bicegtél.

- Dehogy - tiltakoztam kézzel-lábbal. - Én nem bicegtem. Szó sincs róla. Miért bicegtem volna?

- Úgy láttam - ismételte szilárdan.

- De ha nem bicegtem - fakadtam ki, és nevettem.

- Lehet - szólt. - Akkor tévedtem. Különben hogy vagy?

Kifejtettem, mint általában ilyen alkalmakkor, hogy remekül vagyok, közérzetem, egészségem, anyagi helyzetem pompás, vágyaim mind teljesednek, megszégyenítve a legvérmesebb reményeket, élek, mint a hal a vízben, s biztosan, elégedetten, derûsen tekintek egyre ragyogóbb jövõm felé.

Amint így fecsegtem, s õ belém karolva lépegetett mellettem, észrevettem, hogy már régen nem hallgat rám, hanem lefelé tekint a földre, és alattomosan lábaimat vizsgálgatja. Meg is állt. Jóságosan szemembe nézett, s ezt mondta:

- Nézd, pajtás, mondd meg, de õszintén, nem ütötted meg valahol a lábad?

- Nem én.

- Gondolkozzál.

- Hiába gondolkozom, ha nem ütöttem meg. Hová akarsz megint kilyukadni?

- Oda, pajtás, hogy az elõbb te tényleg bicegtél. Határozottan láttam.

- Lehet - hagytam rá fáradtan és bosszúsan. - Valami szórakozottság vagy hanyagság. Nem vettem észre. Egyébként azonban sohase bicegek.

- Igazán? - kérdezte élesen és furcsán.

- Igazán hát. Sok hibám van - hadartam -, de bicegni soha és sehol nem szoktam. Mondd azt, hogy a fejem olyan, mint egy krokodilé. Elismerem. Mondd azt, hogy púpos is vagyok. Elismerem. Csak azt nem ismerem el, hogy bicegek, mert ez nem igaz. Erõs lábam van. Egyenesen, keményen, határozottan járok. Nézd, így...

Katonalépésben meneteltem elõtte a járdán, le-föl. Õ nézte egy darabig. Aztán, mint akit legkevésbé sikerült meggyõznöm, elmosolyodott, s vállat vont. Lanyhán nyújtotta felém a kezét:

- No, szervusz.

Továbbmentem. Bevallom, most már elfogott az idegesség. Mit akart tõlem ez az õrült? Miért képzelte, miért akarta mindenáron azt képzelni, hogy bicegtem, holott Isten a tanúm, hogy nem bicegtem? Micsoda benne ez az orv gyanakvás? Eleinte elhitte - legalább ezt tettette -, hogy nem bicegtem, megnyugtatott, mint valami gyermeket, hogy rendben van, de belül, a lelke mélyén tovább fészkelõdött a sötét feltevés, hogy igenis bicegtem, hogy én bicegni szoktam, hogy én a legmegrögzöttebb bicegõk közé tartozom, akik titokban, a maguk mulatságára, bûnös szenvedélybõl bicegnek, de nincs bennük annyi férfias nyíltság, hogy ezt be is vallják.

Hátrafordultam.

Hát a szerencsétlen még mindig ott állt, ahol elváltunk, a sarkon, és figyelt, engem figyelt parázsló szemmel, vajon csakugyan bicegek-e. Esküszöm, hogy megszántam. Ha valakinek csak ennyi hiányzik a boldogságához, ahhoz, hogy nyugodtan éljen és aludjék, akkor kegyetlenség nem teljesíteni akaratát. Ennélfogva még tettem néhány lépést, aztán óvatosan, nem tüntetve, bicegni kezdtem, egyet, kettõt, hármat, mint aki régi hibáját próbálja takargatni, de ez - sajnos - nem sikerül neki. Most nem mertem visszasandítani. De meg vagyok gyõzõdve, ebben a pillanatban a látcsövét is kivette zsebébõl, mint színházban érdekesebb táncmutatványoknál.

Csak késõbb néztem hátra. Akkor már õ is ellenkezõ irányban haladt, jókedvûen és önérzetesen.

Ezt gondolhatta magában: „Biceg, de tagadja.”

1931