ALI

Múltkor egy társaságban a névnapi ozsonnán arról beszélgettek az asszonyok, hogy kit miért szeret az ura?

Gizi ezt mondta: engem a szememért. Palkovitsné: engem a hangomért. Volt olyan is, aki az orrát vagy a fülcimpáját emlegette.

Körbe ment ez, mint valami társasjáték. Amikor hozzám érkezett, zavarba jöttem. Tûnõdtem, hogy voltaképp miért is szeret engem az uram? Csakhogy hiába tûnõdtem.

Mert nem vagyok szép. Ne tiltakozz, édesem. Sohase is voltam. Se a szemem, se a hangom. Még a fülcimpám sem. Hogy az egész szép? Nagyon kedves vagy, de nincs igazad. Nem, az se szép.

Azért mégis szeret az uram. Te, ezt oly biztosan érzem, mint ahogy élek. Hogy miért? Tudja Isten. Talán azért, mert szeretem õt.

Szóval én egy kukkot sem tudtam válaszolni, csak makogtam, még el is pirultam, mint az iskolában, mikor kiszólítottak felelni. Nálam be is fagyott a mulatság. Vitatkozni kezdtek. Arról vitatkoztak, hogy mi az „szeretni”.

Azt mondták, hogy a szeretet ellenszolgáltatás. Ha szeretnek bennünket, akkor valamiért szeretnek. Ok nélkül nincs szeretet. Az oktalan szeretet képtelenség. Olyan képtelenség, mint az volna, hogy a mérleg nyelve kibillenne akkor is, amikor valamelyik serpenyõjét nem terhelnék meg. Minden szeretet érdeken alapul - minden szerelem is, s minden házasság - egy vagy más szempontból - érdekházasság.

Körülbelül így beszéltek. Én megjegyeztem, hogy mégiscsak önmagunkért kell szeretni bennünket. Azzal vágtak vissza, hogy ez az „önmagunk” tág fogalom, s ebben benne van a körmünk is, meg az is, hogy zongorázni tudunk és ismerjük Ibsent, aztán sok más minden. Erre azt mondtam, hogy a lelkünkért kell szeretni bennünket. Egyszerre többen közbeszóltak, és egyszerre öten-hatan kiabáltak, hogy a lélek csak mûködése, megnyilatkozása annak, amit testnek nevezünk. Ami ezen túl van - állapították meg -, vagy csalás, vagy öncsalás.

Nézd, kérlek, én értettem õket. Csak õk nem értettek engem. Én értettem, hogy mindig valamiért szeretnek bennünket, csak azt nem értettem, hogy ez a valami olyan bizonyos, mint õk hiszik, mert ez a valami, ha igazi szeretetrõl van szó, mindig rejtély. Azt is értettem, hogy a kezünk-lábunk hozzánk tartozik, de nem értettem, hogy kezünk-lábunk mi magunk vagyunk. Csak a lélek a miénk, az, amit õk nem látnak, s minden, ami ezen alul van, nem kell nekem, mert se hideg, se meleg, a szájamba veszem és kiköpöm. Bocsáss meg ezért a kifejezésért. A Bibliában van.

Bizony, az, amit õk szeretetnek tartanak, rosszabb a gyûlöletnél, s pórul jár az, akit így szeretnek, akárcsak szegény Lozzay Ali. El is akartam nekik mesélni a történetét, de bridzsezni kezdtek. Hát neked mondom el, ha meghallgatnád.

Lozzay Miklós a nagybátyám volt, jómódú ember, földbirtokos. Hajdan velünk szemben lakott, egy kétemeletes bérházban, a saját házában. Az õ fia az az Ali, akirõl majd szó lesz.

Amikor Ali négyéves lehetett - vagy csak három? - a nagybátyámat elhagyta a felesége - gyönyörû szõke asszony volt -, megszökött valami gyárossal, aki fiatalabb is volt, gazdagabb is, szebb is, mint az elõzõ ura. Miklós bátyám késõbb törvényesen is elvált tõle.

Ekkor az asszony végleg elbúcsúzott kisfiától, mert a törvény a fiút az apának ítélte. Fuldoklott a zokogástól. De mégiscsak elment. Hátat fordított mindennek.

Ali anya nélkül nevelkedett. Miklós bátyám már deresedett, nem nõsült meg többé. A „nagymama” maradt a kis unokaöcsém mellett, az õ édesanyja. Mint kislány át-átjártam hozzájuk. Jól emlékszem, ebben az idõben az õ kongó, tölgyfával berakott nagy ebédlõjükre. Ali a perzsaszõnyegen kockákat gurigált, apja órák hosszat szótlanul nézte, a nagymama pedig sóhajtozott.

A nagymama óriás testû, kövér asszony volt, a száz kilót is megközelítette. Mindig feketében járt, mindig valami fehér kendõvel kötötte át homlokát, mintha fájna a feje, és mindig szánta az õ „szerencsétlen fiát”, az én Miklós bátyámat, aki különben - úgy látszott - alig sínylette meg a válást, titokban talán örült is neki, csak hallgatott, mint általában. De a nagymamának könnybe lábadt a szeme, valahányszor a fiára tekintett, s utána a kis unokájára, erre az „ártatlan csöppségre”, akit itt hagyott az a „komisz bestia”. Csak bestiának nevezte a volt menyét, s mindenkinek, még nekünk, gyermekeknek is, még a cselédeknek is, még a hordároknak és bolti fiúknak is, akik valamit hoztak a házhoz, hosszú históriákat mesélt „ennek a minden emberi érzésbõl kivetkezett teremtésnek a szívtelenségérõl”.

Bizonyára túlzott. Ez az asszony, aki annyira tudott szeretni valakit, nem volt egészen szívtelen, s Alit, a fiát is nagyon szerette - ahogy mondani szokás -, „imádta” és „bálványozta”. Megállapodásuk szerint a gyermek minden csütörtökön õnála ebédelt, az új otthonában. Ezt a napot alig várta. Már reggel kilenckor, de sokszor nyolckor is a régi ház elé hajtatott remek hintójában, és ott izgatottan várt, föl-föltekintve az ablakokra, sokáig, nagyon sokáig, míg a nagymama - szándékos késedelemmel és tüntetõ túlbuzgósággal - felöltöztette Alit, aztán lekísérte a hintóig, s fejét elfordítva, köszönés nélkül átadta az anyának, aki rajongó némasággal ölelte boldogtalan szívére.

De ezt a keserû örömöcskét is irigyelte tõle a nagymama, pedig megmaradt az az elégtétele, hogy Ali a hét többi napján éjjel-nappal az övé. Mert a nagymama is éppúgy szerette Alit, akár az anyja, éppúgy „imádta” és „bálványozta”. „Szegénykének” és „kis árvám”-nak becézte az õ reszketõ nagymamahangján, a kisfiú füle hallatára. Amikor csütörtök délután ötkor hazahozták Alit, s az inas fölkísérte, hogy visszaszolgáltassa a nagymamának, õ rendesen körülszaglászta, hogy milyen kellemetlen szagot hozott abból az átkozott házból, arcára leheltetett vele, hogy nincs-e elrontva gyomrocskája, nézegette körmét, fülét, nyakát, hogy nem piszkos-e, de Ali mindig tisztán, csinosan érkezett haza, nem etették agyon, s a vendégség után sohasem hûlt meg, sohase fájdult meg a torka. Ezt a nagymama komor tárgyilagossággal vette tudomásul. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyse tart sokáig ez a „komédia”, a menye hamarosan rá fog unni a gyerekre is, mint mindenre ezen a világon.

Ezek a reményei füstbe mentek. Az anya egyetlen csütörtökön se maradt el, akár esett, akár fújt, személyesen jött Aliért, még akkor is, amikor egyszer a betegágyából kellett fölkelnie. Ezt sohase bízta másra. Sõt, néha késõ este, amikor azt hitte, hogy nem figyelik, más napokon is megjelent a ház elõtt, egyedül. A járda túlsó oldaláról rámeredt a sötét ablakra, mely mögött Ali aludt. Ott állt egy darabig, megindult, került-fordult, s vissza-visszatért. Aztán eltûnt.

Egyszer, csütörtök délután ötkor - én épp Miklós bátyámnál voltam - az inas nagy papírdobozt adott át a nagymamának a gyerekkel együtt. A papírdobozban Ali régi ruhája volt. A nagymama izgatottan hámozta õt ki télikabátjából. Vadonatúj ruha volt Alin, melyet anyja titokban csináltatott, pompás kis kék bársonyzeke, bársonybugyogó, fényes ezüstgombokkal. Tapogatta a nagymama, bizalmatlanul vizsgálgatta a kelmét, az ajkához is érintette, hogy meggyõzõdjék, finom-e, de a minõsége jó volt, a szabása is jó, s remekül állt. Egy szót sem lehetett szólni. Csak csóválgatta a fejét, és ezt dünnyögte: „Várj, Alikám, várj, majd a nagymama, csak várj.”

Nem kellett sokáig várnia. Egy hét múlva a szabó már hozta az új ruhát. Szakasztott olyan volt, mint a másik, de anyagban, kivitelben talán még pompásabb: piros bársonyzeke, piros bugyogó, tündöklõ aranygombokkal.

Ekkor kezdõdött az anya s a nagyanya között az a mérkõzés, az az élethalálharc, mely évekig tartott, váltakozó hadiszerencsével, de változatlan szívóssággal és fortéllyal, egyre elszántabban és kétségbeesettebben. Ha Ali kapott valamit az anyjától, a nagymama azonnal ráduplázott, hogy letromfolja és megszégyenítse egy újabb ajándékkal, mely még mutatósabb, még különb, még csillogóbb, még tartósabb, még eredetibb, még értékesebb. „Várj, Alikám, várj, majd én”, biztatgatta mindegyik önmagát s a gyermeket, vészes fenyegetéssel. Erre minden alkalom jó volt. Nemcsak a születésnap és a névnap, nemcsak a nagy ünnepek, a karácsony, a húsvét és a pünkösd, nemcsak a nyár és a tél, a tavasz és õsz, nemcsak a vasárnap, hanem minden áldott nap, mert õk egy pillanatra se kötöttek fegyverszünetet. Özönlöttek a gyermekhez a különféle holmik, váratlanul és vártan is, hiszen egyik a másikból fiadzott. Alinak rövidesen olyan ruhatára lett, mint egy híres színésznek, hasznos és haszontalan holmik, jelmezek, melyeket nem is viselt, ingek és cipõcskék, melyeket föl se vehetett és máris kinõtt, azután játékok, ólomkatonákból egy nemzetközi hadsereg, öt hintaló, vonat, villamos, gépkocsi gõzzel és villannyal, sok bûvöslámpa, bélyegkönyv is, gumi- és szövetlabdák, téglaszín, szürke, lakkos labdák, kicsinyek, mint a dió, s nagyok, mint a buksija, legalább tizenegy labda, páratlan számú, tudniillik valamelyik küzdõ fél egyszerre mást határozott, s más terepen kezdte a csatát.

De magát a hadjáratot tovább folytatták, törhetetlen konoksággal. Úgy küzdöttek, mint a hõsök, és egyikük sem adta meg magát, egyikõjük sem alélt el, dõlt ki. Ármányos terveket szõttek, és ki-ki leste, figyelte, kémlelte a másikat, hogy megelõzze, túlgondolkozza, és végül földre teperje, könyörtelenül. Nem bírtak egymással.

Ali az elsõ óráját hatéves korában kapta a nagymamától, Aladár napjára. Afféle olcsó zsebnikkelóra volt ez, ilyen fiúcskának való, félig-meddig játékszer. Alighogy megneszelte ezt az anya, karkötõórát vásárolt, négyszögletest, világító lappal, erre a nagymama svájci ezüstórával felelt, de az anya se maradt adós, õ legközelebb valódi Omega órával adta vissza a kölcsönt. Úgy látszik, ezt a harcnemet tartották legmegfelelõbbnek, mert azután úgyszólván kizárólag órákkal üzengettek egymásnak: A családban ezeket az órákat dacóráknak nevezték. Mire Ali tizennégy éves lett, tizenhat darab „dacórája” volt, az üvegszekrényben fölsorakoztatva, nikkel, ezüst, platina, födéltelen és födeles, arany is, négy darab, olyan is, amelyik zenél, és versenyóra is, három.

Mi vetett véget ennek a harcnak? Az, ami minden harcnak véget vet: a halál. Meghalt a nagymama. Ekkor bizonyos csönd állott be, mint a harctereken. Az anya pihent. Ali, aki már a negyedik gimnáziumot taposta, csütörtökönként maga ment hozzá ebédre, de már csak hasznos ajándékot kapott, nyakkendõt, rajztömböt, színes irónokat. Azt se sokáig. A gyáros - az a dúsgazdag gyáros - hirtelen tönkrement. Miklós bátyám háza is elúszott, már rég egy banké volt, csak épp laktak benne. Õ most még jobban hallgatott, mint azelõtt. Ali is rá ütött. Folyton hallgatott. Ez a két ember egymás mellett - párhuzamosan - hallgatott.

Mondd, mit érezhetett most ez a szegény fiú, mikor a tizenhat zsebórájára pillantott, kirakosgatta õket maga elé, és fölhúzta mind a tizenhatot? Mit ketyegtek ezek a zsákmányok és a diadalmi jelvények? Mirõl tiktakolhattak ennek az örökké hallgatag fiúnak a fülébe? Talán arról, hogy az idõ múlik, és õt sohase szerette senki, az anyja sem, a nagymama sem. Ezek csak egymást gyûlölték, s az õ testén keresztül vívták párbajukat, jobbra-balra ráncigálva a kis szerencsétlent. Bizony, édesem, mohók voltak és önzõk, lázasak és részegek. Az ilyenek nem tudnak szeretni. Csak úgy szeretnek, mint az árverések hiénái, akik mindenáron meg akarnak venni valamit, s csak azért is többet ígérnek érte, attól való féltükben, hogy akkor valaki más kaparintja el orruk elõl, végül aztán rajtuk ragad a portéka, s akkor többnyire ráeszmélnek, hogy nem is érte meg a pénzt, és jobb lett volna, ha meg se vásárolják. Ilyen fölösleges holmi lett most Aliból. Csak lézengett a világon. Tengett-lengett, mint holmi „rossz tréfa” szüleménye, és nem értette, hogy mi történt vele. Tönkretette a szeretet. Mert az ilyen szeretet meddõ és romboló, rosszabb a gyûlöletnél. Felpörzsöli, elégeti azt, akinek közelébe ér. Az igazi szeretet más. Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendõ önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.

Hogy Ali sejtett-e valamit efelõl, és hogy miképp gondolkozott errõl vagy arról, fogalmam sincs. Ebben az idõben már elköltöztünk onnan, és õ is egy bútorozott szobácskában húzódott meg az apjával. Szûkös napokat látott. Tizenhat zsebóráját is egyszerre adta el.

Ritkán találkoztam vele. Utoljára akkor, amikor az érettségit letette. Szõke, sápadt fiatalember volt. Többnyire szürke ruhát viselt, és szürke cérnakesztyût. Szerette a magas gallérokat. Szerette a kis kivágású mellényeket és kabátokat. Szeretett állig begombolkozni. Semmit se beszélt. Ha szóltam hozzá, oldalt billentette különösen nyúlt, tojásdad fejét, s túlontúl figyelmesen nézett rám a csillogó kék szemével, mintha fürkészne vagy gúnyolna, vagy valami nagyon jelentõset tudna mondani. Sokáig azt hittem, hogy a sápadtsága mögött, a titokzatos kék szeme mögött van valami. De - úgy látszik - nem volt mögötte semmi.

Hallottam, hogy kártyamester lett egy éjjeli társaskörben. Aztán nyoma veszett. Mondják, hogy Berlinben kószált. Azt is mondják, hogy a Westenden éjjel kokaint árult, a rendõrség elcsípte, s most börtönben ül.

Tulajdonképpen azt sem tudják, hogy él-e, hal-e. Remélem, hogy él, s egyszer mégiscsak elõkerül. Én páduai Szent Antalhoz szoktam imádkozni érte, ahhoz a jámbor szenthez, aki az eltûnteket, a boldogtalan vándorokat hazavezérli.

Jézusmária, fél kilenc. Hogy elfecsegtem az idõt. Most már vágtatok. Az uram vacsorázni akar. Te, az agyonver.

1931