JULISKA

Bocsáss meg, édesem, tegnap nem jöhettem el hozzád. Szakadt az esõ. Késõbb vendégünk is érkezett. Juliska volt nálunk.

Egy tábla csokoládét hozott, meg ezt a kis rubin melltût. Az uramnak egy ezüst cigarettatárcát. Igaz, két üveg édes, görög bort is kaptunk.

Hogy milyen alkalomból? Ja, te még nem ismered õt. Juliskának nem kell ehhez alkalom. Õ mindig ad valamit. Ez a természete. Nem gazdag, dehogyis. Özvegyasszony. Négy évvel ezelõtt halt meg az ura. Törvényszéki bíró volt. Háromszobás lakás maradt rá. Ebbõl most kiad kettõt. Csak a nyugdíja van, a bútorai meg a családi ereklyéi, melyeket régi rokonok hagytak rájuk, s õk egy életen át õrizgették. Ez a melltû is onnan való. Az ezüst cigarettatárca Viktoré volt, a boldogult uráé.

Te, legközelebb majd összehozlak vele. Jó? Juliska azonnal meg fog hívni uzsonnára. Uzsonna után egyszerre fölkel, a szekrénye alsó fiókjából elõkotorász egy dobozt, kicsomagolja selyempapírba pakolt kincseit, kezedbe adja, hogy megbámuld. Mindezt egyetlen szó nélkül. Nem dicsekszik velük. Csak szórakoztatni akar téged, talán önmagát is.

Olyan ez, kérlek, mint valami társasjáték vagy szertartás. Egymás után kerül elõ néhány meisseni findzsa... hat apró arany kanálka... Viktor gyémánt inggombjai... egy angyalos, koronákból font karkötõ... lombfûrészelt fényképtartó... hímzett török papucs... festett tányérok a párizsi világkiállításról... gyöngysorok, üvegpoharak... a drágakövekkel kirakott szelence, amelyet 1846-ban hozott Argentínából Viktor édesapja, a hídépítõ mérnök... gyûrûk... függõk... kagylófüzérek... halkések és tortakések... násfák... szkarabeuszok... egy aranyóra, mely még a múlt század végén megállt... majolika tálak, báli legyezõk... Szóval neked is meg fogja mutatni. Mindenkinek megmutatja. Én már legalább hússzor láttam.

Amint ezek a csecsebecsék körbejárnak, s a vendégek halkan susognak: „jaj de szép”, vagy fölkiáltanak az elragadtatástól: „nahát, Juliskám, ez már igazán gyönyörû”, õ lehajtja az édes, simára fésült szõke fejét, úgy tesz, mintha nem is figyelne oda, tovább keresgél, új és új tárgyakat húzogat elõ, majd miután mindent megcsodáltak, fölsóhajt, a doboz tetejét hirtelen lecsapja, és másról kezd beszélni.

Angyal ez a Juliska. De azért ne gondold, hogy olyan ártatlan, mint ahogy látszik. Amíg közszemlére teszi ékszereit, meghall minden sóhajtást, meglát minden mozdulatot. Ekkor fogan meg lelkében az ötlet, hogy ezt vagy azt kinek fogja adni. Mert nem hebehurgyán és szeszélyesen ad. Elõbb hagyja, hogy szándéka megérjen. Például elhatározza, hogy a függõjét, melyen nagy fekete szõlõszemek vannak, Weiler Bella kisleányának ajándékozza, húsvétra. De este, hogy lefekszik és elmondja az imáját, eszébe jut, hogy a kislány még várhat, csak egy év múlva kapja majd meg bérmaajándékul. Addig maga is élvezi a gondolat édességét, hogy a függõ már nem az övé. Egyébként itt semmi se az övé, mert már mindent másnak szánt. Nyilván ezért mosolyog olyan rejtélyesen. Ezzel a titokkal jár közöttünk az utcán, a kis szõke kontyával a feje búbján, a fekete szoknyájában, amely hátul mindig bõvebb és hosszabb, mint elöl, a négyszögletes, vastag, férfias cipõjében. Mondtam neked, hogy angyal.

De amikor elkövetkezik az idõ, a findzsák, az órák, a tányérok, a gyûrûk, a tortakések és gyöngyök azokhoz repülnek, akiket kiszemelt, akkor, amikor ezek a legkevésbé várják. Olyan gyorsan tud adni, mint más lopni. Az illetõk ámulnak, tiltakozni próbálnak, Juliska azonban hajthatatlan. Máris készülõdik, otthagyja õket ajándékaival, eltûnik, kezében az esõernyõjével. Elfelejtettem említeni, hogy mindig esõernyõt hord.

Tíz éve ismerem. Az ura halála után kaptam tõle az elsõ ajándékot, egy vastag, gyönyörû aranyláncot. Ott üldögéltem vele abban a szobában, ahol az uram sokszor poharazott szegény Viktorral. Juliska egyszerre a nyakamba akasztotta az aranyláncot, átölelt, megcsókolt, s a fülembe súgta: „Ez a tied.” Próbáltam megértetni, hogy a mai nehéz idõkben nem lehet ily meggondolatlan. De akkor vérvörös lett a kedves, széles porcelánfehér arca, s magas, domború homloka is. Szemét könny futotta el. Azt mondotta, hogy „ezt már rég nekem szánta”. El kellett fogadnom.

Otthon az urammal tanakodtunk, mivel viszonozhatjuk, mert mégis képtelenség, hogy Juliskából hasznot húzzunk. Egy ajándékot sürgõsen viszonozni hasonló értékûvel olyan durvaság, mint visszaküldeni. De a megajándékozott is kényelmetlenül érzi magát a lekötelezettségében. Hallottál arról a néger törzsfõnökrõl, aki sok nagy szívességet tett egy európai utazónak, aztán egyszer egy tût kért tõle, egyszer egy cigarettát, anélkül hogy szüksége lett volna rá, csak azért, hogy mentesítse az európai lelkiismeretét a hála gyötrõ tartozásától? Micsoda finomságra vall az ilyesmi.

Elég az hozzá, igyekeztünk kedvesek lenni Juliskával. Többször meghívtuk ebédre. El is jött, de csak egyszer. Különben ezen vagy azon az ürügyön kimentette magát. Õt nem kötik társadalmi szabályok. Õ nem „úriasszony”. Õ lélek. Sötét, esõs téli estéken toppan be hozzánk váratlanul, és aztán sokszor hónapokig nem hallunk felõle. Csodálatos azonban, hogy mindig jókor jön. Éppen lázasak vagyunk, nincs mellettünk senki, fáj a torkunk. Juliska narancsot hozott, kinyomja a levét, megitat vele. Vagy éppen mûtét elõtt állunk. Másnap õ ül ágyunk mellett, amikor fölébredünk a mesterséges álomból. Vagy eltemettük valakinket. Juliska ilyenkor éjjel-nappal velünk van. Hát a neve napján alkalom kínálkozott, hogy mi is megajándékozzuk. Vettem neki egy ezüsttálcát, de az nem ért annyit, mint az aranylánc, az uram pedig vitt egy csokor rózsát. A rózsát megszagolta, a mellére szorította. De az ezüsttál zavarba hozta. Csak játszotta, hogy örül neki. Mihelyt kibontotta, a pohárszékre tette, aztán megint becsomagolta, még zsineggel is átkötötte, és kivitte az elõszobába, hogy ne is lássa. Idegesítette.

Ezt, édesem, nem lehetett zokon venni tõle. Bizonyára arra gondolt, hogy így csökkent az õ áldozata, hogy szeplõ esett a jóságának remekmûvén, melyet oly szépen elgondolt és megvalósított, hogy más is belekontárkodott a munkájába, melyhez õ sokkal jobban ért. Juliska nem tud kapni, csak adni tud. És adni, adni akar örökké, míg van egy szkarabeusza és egy teknõsbéka hajtûje. Nem ezüsttálat akar õ. Szeretetet akar. Azt akarja, hogy néha, mikor egy évben kétszer-háromszor hozzánk jön, a szemébe nézzek, elbeszélgessek vele a halottjairól, arról az áldott, felejthetetlen Viktorról, megszorítsam az érdes kezét, s ezt mondjam: Bizony, bizony, Juliskám...

Azóta, kérlek, én egyáltalában nem viszonzom semmiféle ajándékát. Pedig még sok mindennel meglepett, amire egyébként el voltam készülve. Ezeket már meg se köszönöm nagyon, mert rossznéven venné. Hagyom õt. Hagyni kell Juliskát, hogy legyen olyan, amilyen. Csakhogy én már nem vagyok neki elég. Hallom, hogy itt is, ott is ismeretségeket keres. Nálunk szegényebbeket. Azokkal köt „érdekbarátságot”. Ilyen Juliska. Neki nem lehet adni semmit sem. Õneki minden, amit kap, értéktelen. Csak az az érték, amit odaad. Vele szemben még a milliomos is fizetésképtelennek érzi magát. Nincs is nála gazdagabb a földön. Álruhában jár. A fekete blúza alatt szárnyak vannak. Angyal ez, kérlek, angyal...

1931