VÉLETLEN

1

Másodszor csöngetett. Senki se jött a kapuhoz. Éppen indulni akart, amikor a lépcsõházból nyers hang kiáltott kifelé:

- Ki az?

Õ a nyitott kukucskálóablakhoz tapasztotta elhanyagolt, szakállas, öreg arcát, s - amint szokta ilyenkor - ezt rebegte:

- Kérem, szegény, szerencsétlen...

2

Az, aki a kis, zárt villa homályos lépcsõházában állt láthatatlanul, bosszúsan dörmögte:

- Hallatlan.

De utána hangosan elkacagta magát.

3

Ez furcsa volt.

Már sokszor elkergették, semmibe vették, irgalmas tanácsokkal, hazug szavakkal eresztették szélnek, de eddig még nem nevették ki.

Mit is lehet azon nevetni, hogy valakinek nincs betevõ falatja?

4

A hang azonban ott belül nyomban ezt mondta, keményen:

- Várjon.

A kéregetõ várt. Vagy egy percig várhatott. Akkor lépteket hallott. Kulcsköteg csörrent.

Magas, erõs fiatalember jelent meg. Õ nyitott kaput. Úgy látszik, egyedül volt.

De miért nyitott kaput?

Hiszen dobhatott volna valamit a kukucskálóablakon is. Nem ezt tette. Egészen kitárta a kaput, s megállt elõtte. Nem értette õt.

5

Gallér nem volt rajta. Nyersselyem inget viselt, övvel s fehér porcelán nadrágot. Sápadt volt.

- Jöjjön - szólt parancsolóan, nem durván és nem nyájasan.

Ezt sem értette.

Mentegetõzni próbált, hogy bocsánat, bizonyára zavarja, erre azonban már bekerült a lépcsõházba, a fiatalember is becsukta a kaput, fölsietett a lépcsõn. A kéregetõ lassan utána. Megállt az elõszobában.

- Na jöjjön - biztatta a fiatalember valahonnan messzirõl, a második vagy harmadik szobából.

6

Itt az ablakfüggönyök mind le voltak eresztve, mintha aludni készült volna ezen a rekkenõ délutánon, vagy kissé heverészni a díványon. Íróasztalán pár könyv, pár levél.

- Pénz? - kérdezte, de úgy, hogy rá se pillantott.

- Kérem - kezdte a kéregetõ.

- Mennyi?

- Kérem, szegény, szerencsétlen...

Egy pengõt nyomott a markába, aztán még egyet, aztán gyorsan még egyet. Végül a három pengõre aprópénzt is szórt, sok kis rezet és nikkelt, mintha az édes adományt még megcukrozná porcukorral.

- Elég?

- Isten fizesse meg.

7

Már hajlongott, hátrafelé, hogy kijusson, de visszahívta.

- Itt ez a kalap. Ez a sipka. Itt ez a felöltõ.

- Köszönöm - dadogott a kéregetõ, mert boldog meglepetésében csak dadogni tudott.

A szék támláján gondosan odateregetve fehér, nyári kabát feszült, a porcelán nadrághoz való. Ezt a fiatalember levette, a kéregetõ karjára dobta a többihez:

- Vigye.

- Kezit csókolom.

Kikísérte õt a három szobán, az elõszobán, a lépcsõházon át, a kaput kinyitotta s bezárta kulccsal.

8

A kéregetõ csak az utcán ocsúdott föl.

Ki volt ez? Ismerte õt? Talán hallott felõle valakitõl, vagy hirtelen megszánta? De hiszen rá se tekintett, egyetlenegyszer sem. Amikor beszélt, a szemét mindig a földre sütötte.

Ahogy így töprengett még a kis, zárt villa elõtt, mert a csodálkozástól szinte gyökeret vert a lába, újabb ámulat fogta el. A fehér, nyári kabát felsõzsebébõl aranylánc csillogott. Kihúzta a láncot. A lánc végén óra lógott.

9

Füléhez szorította, hogy meggyõzõdjék, vajon jár-e?

Az óra járt.

Gyönyörû óra volt: finom svájci, vadonatúj. Sokáig hallgatta egyenletes ketyegését.

10

Ha a kéregetõ nem hallgatja ily sokáig az óra ketyegését, akkor nyilván magyarázatot kap arra, amit még mindig nem értett: mert amíg õ az órát figyelte, hirtelen gyors és erõs pisztolydörrenés hallatszott a kis, zárt villából, abból a szobából, melynek ablakfüggönyei mind le voltak eresztve, s a fiatalember, aki beengedte õt, megajándékozta, úgy, mint eddig még soha senki, aztán kiengedte, ebben a pillanatban a díványon feküdt, a pisztolya csövét, amint már régebben elhatározta, a szájába szorította, szemét lehunyta, a ravaszt elsütötte, s mire a kéregetõ a villa sarkához ért, és még egyszer füléhez emelte az órát, hogy gyönyörködjék a kerekek dallamos zenéjében, akkor a fiatalember szíve már nem is vert többé.

1931