EZÜST MÁRIA

Mondd, te csakugyan olyan jónak tartasz? Ugyan. Az én lelkemet is rengeteg bûn nyomja, kicsi is, nagy is. Némelyikre borzadva gondolok. Még loptam is. Igen, igen. Most ezt természetesen olyan könnyedén állapítom meg, mintha egy harmadikról volna szó. Pedig én követtem el. Ezzel a kézzel, melyet itt látsz.

Igaz, ez a kéz abban az idõben csak fele akkora volt, mint most, sovány és átlátszó. De mit számít ez? Változhatunk így is, úgy is, az ember attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik, addig a pillanatig, míg meg nem hal, egy személy. A lelke ugyanaz, s minden tettéért felelõs. Végre amikor lehunytam a szemem, akkor is azt éreztem, mint ma: „én”. A kezemre pedig, arra a csitri kézre, azt mondtam, amit erre a kézre: „az én kezem”.

Szóval tizenegy éves voltam. Már régóta vágyakoztam egy ezüstláncra. Ismered, milyenek ezek. Olyan vékonykák, szürkék, hogy meg se látszanak a kislányok nyakán, ha történetesen nem mosakodtak. Húsz krajcárba került egy. Egyszer ebéd után kaptam édesanyámtól húsz krajcárt. Szaladtam, hogy megvásároljam az ékszerésznél. Nem messze tõlünk volt a boltja, a legsötétebb Józsefvárosban. Krompachernek hívták.

Elém tett egy állványt, melyen megannyi ilyen ezüstlánc lógott, aztán magamra hagyott, s egy másik vevõjét szolgálta ki. Õszintén szólva, nemigen lehetett közöttük nagyon válogatni. Egyik szakasztott olyan volt, mint a másik. Amint emelgettem a láncokat, láttam, hogy a lila bársonnyal bélelt tok rovátkájában néhány érem is van, a mennybe szálló Mária ezüstbõl vert képével. Egy ilyen Máriát azonnal kikaptam, s bal markomba fogtam. Szerettem volna ezt is megvenni, a lánccal együtt. Kettõre azonban nem futotta. Az ezüst Mária is húsz krajcárba került.

Nem akarok mentegetõdzni, édesem, de ekkor még egyáltalán nem fogamzott meg bennem a gonosz szándék. Krompacher visszajött hozzám, becsomagolta az ezüstláncot selyempapírba, átadta, s én, ahelyett hogy bal markomat nyitottam volna ki, és visszaadtam volna az érmet, jobb markomat nyitottam ki, melyben a húsz krajcár volt. Fizettem, és kiosontam az üzletbõl.

Csak künn az utcán eszméltem arra, hogy az ezüst Máriát is magammal hoztam. Forró boldogság öntött el. Egy másodpercig megálltam. Aztán sebesen futni kezdtem hazafelé. Még mindig oly görcsösen szorongattam, mint a gyermekek, akik bogarat fogtak, s attól félnek, hogy elröpül. A kapu aljában kinyitottam öklömet. Ott volt. Nem szállt el. Tenyeremen csillogott, gyötrelmes izzadságomtól ezüstözve. A megdicsõült Szûzanya rajongó arccal, de egy kissé csodálkozva meredt rám.

Otthon elbújtam a kamrába, felfûztem a láncra, s nyakamba akasztottam. Eleinte semmi feltûnést se keltettem. Este, amikor vacsorázni kezdtünk, a lámpafényben észrevettem, hogy anyám is, apám is a nyakamra néz, egy szót se szól, csak néz, mindig oda, arra a pontra. Tudod, milyen érzés volt ez? Mint mikor a lencse gyújtópontjából tûz ránk a napsugár, és pörköli bõrünket. Irtózatos volt. Lehajtottam a fejem, tányéromba bújtam, úgy ettem.

Vacsora után feküdni mentem. Lekapcsoltam az ezüst Máriát, magam mellé tettem az éjjeliszekrényre. Megkönnyebbültem. Voltaképpen most jöttem rá, milyen nagy bûnt követtem el. Háromszor egymás után mondtam el szokott esti imámat, s megfogadtam, hogy másnap visszaviszem Krompachernek, mindjárt reggel, hiszen iskolába menet úgyis az üzlete elõtt kell elhaladnom.

Mindezt könnyû volt így elhatároznom. Csakhogy reggel alighogy kiléptem a kapun, a másik oldalra szaladtam, s ettõl kezdve még a tájékára se mertem menni a boltnak. Mit is mondtam volna a kereskedõnek? Meg voltam gyõzõdve, Krompacher már tudta, hogy én vagyok a tolvaj, csak a kellõ alkalmat lesi, hogy tõrbe csaljon. Mellékutcákon, hosszú kerülõkkel bujdostam. Más tervet eszeltem ki. Tízóraira nem vettem zsömlét, mindennap félretettem két-két krajcárt, csakhamar összegyûlt húsz. Azt gondoltam, hogy ezt az összeget majd valahogy behajítom a boltba, és elrohanok, vagy megkérek egy lányt, vásároljon ott valamit, s észrevétlenül felejtse ott, ejtse a földre. Titkomat azonban nem mertem senkire rábízni. A húsz krajcárt lassanként elosztogattam koldusoknak. Egy hét múlva pedig hiába kerestem az ezüst Máriát. Eltûnt a lánccal együtt, valaki ellopta a nyakamról. De ezzel se csitult a lelkiismeretem.

Rendszerint vidáman, mosolyogva érkeztem haza az iskolából. Otthon tüntetõleg daloltam és trilláztam, figyeltem a szüleimet, hogy nem tudtak-e meg „valamit”, hogy nem történt-e „valami”? Anyám és apám közönyösnek látszott. Sohase emlegették az ezüst Máriát, egyetlen célzást se tettek rá. De éppen ez volt a gyanús. Éreztem, hogy õk már mindent tudnak. Ez a csönd a vihart megelõzõ csönd volt. Vártam a nagy robbanást és recsegést, melyben majd összedõl minden. Minden csöngetésre, ajtónyitásra szívdobogást kaptam. Befutottam az utolsó szobába, hogy késõbb találjanak meg, s este fülemre húztam a paplant, hogy ne halljam, amint közelednek. Ekkor tanultam meg fütyülni, rémületemben.

Tudod te, hogy mi a rémület? Az, édesem, nem hangos és nem durva, hanem valami nagyon halk és finom, valami nagyon bársonyos és alattomos. Mindenki engem figyelt. Úgyszólván az egész államhatalmat kizárólag énellenem mozgósították. Budapest minden rendõre értesült a bûntényrõl, csak titkolta, egy jelre várt, egy éles sípszóra, hogy megkötözzön s elvigyen valahová a börtönbe, vagy valami még borzasztóbb helyre. Jaj, hogy reszkettem, mikor lovasrendõr nyargalt el mellettem. Ebben a titkos szövetségben benne volt minden egyenruhás ember, a katonák éppúgy, mint a pénzügyõrök, a városi szolgák és levélhordók, sõt még a tûzoltók is, akik éjszaka fáklyákkal, tajtékzó lovakkal dübörögtek el ablakom alatt.

Egy reggel édesanyám nem engedett iskolába. Semmi bajom se volt. Nem fájt sem a torkom, sem a fejem. Rosszat sejtettem. De nem mertem érdeklõdni, miért fog otthon. Fél tízkor belépett háziorvosunk. Anyám suttogva tárgyalt vele a másik szobában. Nem hallgatóztam. Anélkül is tudtam, hogy idegesnek tartanak, és ezért hívták ide. Széles mosollyal jöttek be hozzám. Tettettem, hogy egy kukkot sem értek az egészbõl. A gyerekek tapintatosak, nem rontják el a felnõttek szórakozását. Beszélgettek velem. A háziorvos az ablakhoz vezetett, lehúzta szemhéjam, székre ültetett, veregette tenyerével a térdkalácsom, idegességet és vérszegénységet emlegetett, majd megsimogatta arcom, s azt mondta, hogy az egész elmúlik, mire menyasszony leszek. Különben vasat írt. Vassal akarta gyógyítani az ezüst Máriát.

A vas nem használt. Késõbb csukamájolajat kaptam, brómot, langyos félfürdõket. De évekig rosszakat álmodtam, évekig féltem még a rendõröktõl és a börtöntõl. Folyton pirultam, sápadtam. A doktornak ellenben igaza volt. Mire menyasszony lettem, meggyógyultam. Akkor már el mertem sétálni Krompacher üzlete elõtt. Alig éreztem szívem körül azt a nyilallást. Az ezüst Mária emléke lassanként elhalványodott. Idestova harminc éve már ennek. Aztán egészen elfelejtettem.

Múlt héten jutott megint eszembe. Mostanában fogaimat kezeltetem. Délutánonként a fogorvoshoz járok, új, egyleti fogorvosunkhoz, aki a Józsefvárosban lakik. Korán indulok el innen Budáról, hogy elsõ legyek, s ne kelljen sokat várakoznom.

Tegnapelõtt nagyon is korán indultam el. Õgyelegtem az utcán, nézegettem a kirakatokat. Nekünk, szegényeknek az a gyönyörûségünk, hogy legalább megcsodáljuk azt, amit nem tudunk megvenni. Hát amint így bámészkodom, egy kirakatban épp olyan ezüstláncot pillantottam meg, szakasztott olyan ezüst Máriát, amilyenrõl beszéltem. Képzeld, ez volt az a bolt. Kicsinek találtam, nagyon kicsinek és szegényesnek. Nem bírtam elhinni, hogy ebben a szûk, sötét odúban játszódott le gyermekkorom nagy drámája. Én valami tágas, pompás színpadot vártam volna. A sötét, hófelleges téli délutánon az üzletben egyetlen villanykörte égett. Vevõ nem volt. A cégtáblán ezt olvastam: Kertész. Krompacher közben megmagyarosította nevét.

Arra gondoltam, hogy rosszul mehet az üzlet, s talán némiképp én is oka vagyok ennek. Arra gondoltam, hogy mennyi húsz aranykrajcárnak a kamatos kamata harminc év alatt. Arra gondoltam, hogy most bemehetnék, s letörleszthetném tartozásomat. Mindenre gondoltam. Álltam a kirakat elõtt, sokáig - sokkal tovább, mint ameddig ennek a történetnek elbeszélése tartott, mert én ott mindezt még részletesebben, még elevenebbül éltem át, mint ahogy elõadtam - bámultam az ezüst Máriát, arcomat a kirakathoz tapasztva, amikor a tükörüveg másik oldalán, benn a boltban, megjelent egy fáradt öregember, hosszú, õsszel tarkázott vörös szakállal, Krompacher, vagyis Kertész, meghízva, lomposan, szomorúan, s nagy, vizeskék szemével szemembe meredt, mintha ezt mondaná csöndesen: „Te voltál...”

Hogy mit csináltam? Visszahõköltem, mint aki kísértetet lát, futni kezdtem, sebesen, mint kislánykoromban. Szaladtam, míg a fogorvoshoz nem értem. Még a lépcsõn is szaladtam. Csak akkor tértem magamhoz, amikor a rendelõ székében ültem.

Ezt a szemfogamat kezeli. Aznap épp az ideget vette ki belõle. Elõzõleg arzénnal ölte el. Egy kis tûvel szakította ki. Nem fájt. Könnyû keze van. Egyáltalán nem fájt. De ez, kérlek, ez, amirõl beszéltem, annyi idõ múltán még érzékeny. Akármit csinálok, zsibog. És fáj.

1931