|
Hölgylátogatóm
érkezett. Alig lépett szobámba, megmutatta új lakkcipõjét, harisnyáját. Én,
hogy mulattassam õt, odadobtam kutyámnak egy darab kockacukrot. Õ közben
megkívánta a kockacukrot, maga is kért egyet, s azonnal szájába dugta. Közölte,
hogy nagyon szereti a kockacukrot, de legjobban szereti a lekváros kenyeret meg
a „piros leves”-t (paradicsomleves). Ez a hölgylátogatóm két és fél esztendõs.
Arca - a
setesuta hajacskájával, óriási kék szemével, be nem fejezett tétova vonásaival
- olyan, mint a természet sietve odavetett, mûvészi vázlata. Körvonalai még
határozatlanok, de maga a rajz gyönyörû. Mindig így képzeltem az angyalokat.
Régóta nem érintkeztem efféle két és fél éves angyalokkal. Minden mozdulata, észrevétele érdekelt. Sokat
tanultam tõle.
Elõször
azt, hogy a lelke - arcocskájával ellentétben - már teljesen készen van. Az az
õsemberi lélek ez, melyet csak úgy tanulmányozhatnék, ha messze szigetekre
utaznék, ahol vad törzsek élnek. Ez a csöpp angyal maga az önzés. Legelsõ õ, s
a holmijai. Utána következik az apja és anyja, s azok holmijai. Ennyi az
erkölcse. De van benne bizonyos kezdetleges jóság is.
Dadája, aki
elkísérte, megbántotta valamivel. Fölemeltem az asztalon heverõ kést, s azt
indítványoztam neki - lovagiasan és barátian -, hogy megölöm a dadát.
Tiltakozott ellene. A dadát nem szabad megölni. Õt magát se szabad megölni,
apát sem, anyát sem, engem sem, még a kutyámat sem. Kérdeztem, hogy akkor kit
szabad megölni? Azt felelte, hogy a cigányokat. Kérdeztem, hogy miért szabad a
cigányokat megölni? Azt felelte, hogy azért, mert „nem ismeri õket”. Ebben a
finom megállapításában már a mai „mûvelt” emberiség erkölcsét fedeztem föl,
amely a gyilkosságot fõbenjáró bûnnek tekinti mindaddig, míg egy szûkebb
közösség tagjairól van szó, de megbocsáthatónak, sõt erénynek tartja, mihelyt
„idegen”-ek az áldozatok, akik más fajtához, más osztályhoz tartoznak, vagyis
olyanok, akiket „nem ismerünk”.
Rövid
eszmecserénk után enni kezdett. Három almát tettem eléje. Egyiket a jobb kezébe
szorította, s úgy majszolta, a másikat baljába fogta, hogy el ne vegyék tõle
azalatt, harmadikat ölébe tette, s állandóan feléje sandított. Félt, hogy kifog
rajta az étvágy. Szerencsére sikerült bekebelezni mind a hármat. Ekkor
könnyülten szuszogott föl.
Bevezettem
a fürdõszobába, hogy megmossam kezét. Ott megpillantott egy kis lila szappant.
Kijelentette, hogy azt hazaviszi. Neki adtam. De észrevett egy rózsaszín meg
egy fehér szappant is. Ragaszkodott ahhoz a szándékához, hogy ezeket is
hazaviszi, mert - amint megjegyezte - „neki sok kell”. Méltányoltam
szempontjait. Csakhogy nem nyugodott addig, míg papírt nem szereztetett velem,
s be nem csomagoltatta, át nem köttette zsineggel. Amíg ezzel foglalatoskodtam,
eltûnõdtem, miképp is alapozhatnak rajongó emberboldogítók egy társadalmat
olyan elméletre, melybõl a tulajdonjogot, a birtoklás nagyon emberi ösztönét
teljesen kikapcsolják. A kisemberek elsõ mondata: „Add ide”... Félek, hogy ez a
nagyemberek utolsó mondata is. Játékot kerestem számára. Sajnos, nálam már
régóta nincs ilyesmi. Több évtizede kizárólag papírral-tollal játszom,
érzésekkel és gondolatokkal. A tükörszekrényben megleltem a gombosfiókot.
Tartalmát eléje öntöttem a szõnyegre. Férfi- és nõi gombok voltak ezek,
csontgombok, acélgombok, cérnagombok, gyöngyházgombok. Könyökig dúskált bennük.
Egyszerre izgalom fogta el. Fölkelt, arra kért, csomagoljam be a gombokat is, a
szappanok mellé, sürgõsen haza kell mennie.
Most elõszedve minden érvelõ
képességemet és ékesszólásomat, igyekeztem lelkére beszélni, hogy micsoda
kegyetlenség egy költõt és annak családját télvízidõn gombok nélkül hagyni,
hiszen gombokra nekünk is szükségünk van, feleségemnek, fiamnak, énnekem, még
szegény kutyámnak is. Nagylelkûségére bíztam, hogy döntsön belátása szerint.
Csak bámult rám tiszta angyalarcocskájával, rejtélyes, kék szemével.
Letelepedett gombjai közé, hosszan kutakodott, aztán fölemelt egy gombot,
melynél nem volt se hitványabb, se kisebb, egy rozsdás, csempe nadrággombot, s
átnyújtotta nekem.
Dadájának
sugárzó arccal újságolta, hogy adott nekem egy gombot. Arról, hogy kapott is
százkilencvenkilencet, hallgatott. Ekkor egyszerre megértettem az emberiség
történelmét. Ha az imént a vagyonszerzés õsi folyamatát láttam, kicsinyített,
de valószerû formájában, most fény derült arra, micsoda az az önzetlen
nemesség, mely megkönyörül az ínségeseken.
Hálásan
megköszöntem elõkelõ kegyességét, aztán megindultan arcon csókoltam ezt a kis,
jótékony angyalt.
1932
|