|
El kell mondanom, édesem, mi történt múltkor
Juliskával. Képzeld, kalandja támadt, most az ötvenedik évében, szerelmet
vallottak neki, amint bóklászott az utcán, régimódi kalapjában, bõ fekete
mamuszában.
Õ maga mesélte ezt nekem, csodálkozva és
tûnõdve, olykor a mennyezetre emelve világosbarna szemét, egyébként minden taglejtés nélkül,
mozdulatlanul és mereven, ahogy szokta.
Hát amint egy délelõtt a csarnokba indult a
viaszkosvászon táskájával - mert mióta meghalt Viktor, nem tart cselédet, s
mint afféle özvegyasszony, maga fõz és maga takarít -, eléje áll egy õszbe
csavarodott úr, leemeli kalapját, és mosolyog rá, hosszan, jelentõsen mosolyog.
Juliska azonnal fölismerte. Ez volt az az „erdélyi fiatalember”, aki hajdan -
harmincöt évvel ezelõtt - udvarolt neki. Csak úgy „futólag”. Nem tudta nevét
sem akkor, sem most. Csak azt tudta, hogy annak idején egy darabig érdeklõdött
iránta, aztán, mikor leendõ ura, Viktor feltûnt, hirtelen elmaradt.
Szóval nem látták egymást már harmincöt éve.
Közben háborúk voltak, forradalmak - sok-sok minden volt -, s mind a ketten szépen,
csöndesen megöregedtek. Az õszbe csavarodott úr megkérte, hogy elkísérhesse.
Elmondta, hogy tizenöt évig Erdélyben élt, most is vidéken van állása -
állatorvos -, de mindig tudta, mi történik Juliska körül. Hallotta, hogy
Viktorhoz ment férjhez. Ez akkor fájt neki, sokáig fájt. Hallotta azt is, hogy
„boldogan élnek”. Az állatorvos sétapálcájával az aszfaltot szegélyezõ keramit
téglákat veregette. Majd azzal a fölszabadult szemérmetlenséggel, melyet az
évek múlása biztosít számunkra vágyainkkal szemben, bevallotta, hogy végtelenül
szerette, akkor is, azután is, miatta nem nõsült meg, és sokszor eszébe jut,
mennyire másképpen alakulhatott volna élete, ha Juliska akkor rá hallgat, s nem
lesz Viktor felesége.
Juliska, kérlek, csak ámult-bámult. Járkált az
elszáradt évek avarjában. Nézte az állatorvost, aki egyszerre fölbukkant, mint
valami kísértet. Pár kedves szót szólt hozzá, kezet fogott vele, aztán bement a
csarnokba. De nem említette, hogy Viktor már öt esztendeje meghalt, és a sors a
maga szeszélyes intézkedésével megoldotta azt a helyzetet, melyet egykori
udvarlója mindmáig nem tudott megoldani. Errõl mélyen hallgatott.
Vallattam Juliskát, vajon miért tette ezt, de
nem tudott rá pontos választ adni. Nõi kacérságból? Lehet. Vagy hitvesi
hûségbõl, mely a síron túl is tart? Az is lehet. Végre Viktor, aki ma már por
és hamu, még mindig él egy ember lelkében, még mindig fölkel, lefekszik,
jár-kel, hazamegy ebédelni, s így Juliska nem vállalkozhatott arra, hogy ezt az
eleven lelket, ezt a még mindig mozgó és cselekvõ hatóerõt egy mondatával
megsemmisítse. Ez gyilkosság lett volna. Hitvesgyilkosság. Aztán céltalan is
lett volna. Juliska még haló porában is õt szereti. Ez az igazság. A helyzet
változatlan.
Azóta sokat töprengtem ezen. Valaki hallja azt,
hogy kedvese harmincöt évvel ezelõtt férjhez ment, viszont nem hallja azt, hogy
vetélytársa, aki miatt egész élete elkeseredett, öt évvel ezelõtt meghalt.
Micsoda játéka a véletleneknek. De az igazi drámák mindig benn, képzeletünkben
folynak le, s nem a valóságban, mely megannyiszor független tõle. Álomalakokat
teremtünk magunknak, s azokkal viaskodunk. Az emberek tükörképe gyakran meghal,
mikor az eredeti még él, gyakran túléli az eredetit, fejlõdik, változik.
Voltaképp csak ez a fontos. Mit is tudunk egymásról? Úgy futunk egymás mellett,
mint párhuzamos vonalak, melyek csak a végtelenben találkoznak. Akárhogy van,
drágám, az élet csodálatos és érdekes zûrzavar.
1932
|