FÁNIKA

Sétálok anyámmal, otthon, vidéken. A Szent Terézia-templom elõtt megáll.

- Nézd. Ott ül.

- Kicsoda?

- Nem ismered meg? A dajkád, a te elsõ kisdajkád. Fánika.

Nem ismertem volna meg. De a név - ez a név - úgy dalol bennem, mint régi, elnémult csengettyû, melyet valahol a padláson, lomtárban megtaláltak, és rázni kezdenek.

Fánika. Fánika.

A templom pitvarában, ahová három süppedt, a hivõk lépteitõl, csókjaitól kivölgyelt vörösmárvány lépcsõ vezet, koldusok kuporognak, õskori elhagyatottságban, szakadt ködmönben, viharverten. Köztük egy asszony is - úgy ötven és hatvan között -, fekete kendõben. Az én dajkám, aki most koldul.

Anyám megindul velem a templompitvar felé. Amint közelébe érünk, s látjuk nem ráncos, mozdulatlan arcát, odasúgja:

- Vak.

Lehajol hozzá:

- Fánika, itt a fiam, Budapestrõl.

A koldusasszony tüstént megismeri ezt a hangot, a volt tekintetes asszony hangját. Emelgeti fejét. Rám tekint világtalan szemével. Szeme kék, ragyogó és tiszta, mintha látna vele.

- Dezsõke - mondja bágyadt meghatottsággal, a sötétség mélyébõl, arcjáték nélkül.

Mozgékony ujjaival motoz a levegõben, lenn, egészen lenn, a térdemnél, mintha egy öt-hatéves kisfiút keresne, hogy fejére tegye a kezét, és megsimogassa.

- Fánika - mondom, hogy hangommal tájékoztassam a térben és idõben.

Egy lépést közeledem feléje. De csak botorkálok. Idõbe telik, míg rábukkanok, mert õ nekem akkor nagy volt, magas, s ebben a kis, alacsony asszonyban nem tudom õt mindjárt fölfedezni.

Végre megleljük egymás kezét. Keskeny keze van, kéregtelen, finom, akár az enyém. A koldusok tétlen keze hasonlít az írókéhoz, akik csak írnak.

A két kéz ügyetlenkedve birkózni kezd egymással. Õ lefelé húzza kezemet, erõnek erejével meg akarja csókolni. Én, hogy ezt megakadályozzam, egyre magasabbra emelem kezemet, vele együtt az övét is. Már szinte arcomhoz ér ez a kéz. Van egy pillanat, amikor szeretnék ráborulni, és megcsókolni. De mindketten gyöngék vagyunk. Fánikának a teste gyönge. Nekem pedig a lelkem gyönge. Szégyellném, hogy én, aki már annyi rongy nõnek csókoltam kezet, megcsókoljam kezét az elsõ nõnek, aki anyám után pólyált, ápolt és oltalmazott. Az álszemérem elhiteti velem, hogy ez színpadias volna, ízléstelen volna. Elengedem kezét.

Egymásra bámulunk mind a ketten, csodálkozva. De én se látok. Vak vagyok az izgalomtól.

- Hát haza tetszett jönni? - kezdi.

Úgy kérdezi ezt, mintha negyven éve, hogy nem találkoztunk, elõször járnék itthon, s egyenesen a világ végérõl érkeznék ide, az õs kútfõhöz, a célhoz.

- Haza - feleltem.

- Ó - sopánkodik -, ó, ó - s ezzel az egyetlen magánhangzóval, ezzel az egyetlen betûvel hiánytalanul fejezi ki, hogy mit érez õ, és mit érzek én, mindazt, ami történt vele és velem: az élet csodálatos, borzalmas zûrzavarát.

Ehhez nem is lehet semmit se hozzátenni. Akármi csak kisebbítené, ellapítaná. Mit válaszoljak? Nézem alázatos fejét, melyet még egyre ingat. „Ó, ó,” - mint valami óriási költõ, aki valami rövid versbe tömörít minden ámulatot, fájdalmat és emlékezést, valami furcsa és kezdetleges hangjátékban.

Fekete ruhája kopott, de nem rongyos. Öreg, nagy szemû olvasó hever ölében. Mellette bádogtálka, az alamizsna számára, üresen.

Elõkotorászom erszényemet. Azt a kevés ércpénzt, mely benne van, odaöntöm a bádogtálkára. Egy pillanatig tétovázom, ne dobjam-e neki a bugyellárist is, de eszembe jut, hogy az erszény, még ha üres is, a pénzgyûjtés jelképe, csak azoknak való, akiknek van mint tartogatniok benne: koldusoknak gúny. Visszadugom zsebembe. Álldogálok, kicsit zavartan. Egyszerre - köszönés és búcsú nélkül - sarkon fordulok, otthagyom.

Sietek a templomtéren, szaladok. Esõköpenyemet ráncigálja a vad tavaszi szél.

Anyám sokára ér utol.

- Miért futottál el? - kérdezi, de nem vár rá feleletet, hiszen tudja, hogy miért futottam el. - Szegény - szól gyorsan.

- Szegény - visszhangozom.

Ballagunk hazafelé.

- Fánika, Fánika - mondja anyám. - Jó kislány volt. Szorgalmas, iparkodó kislány. Tizenhárom éves korában szegõdött hozzám. Csantavérrõl került be a városba. Õ dajkált mindhármótokat. Téged, öcséd, húgod. Hat évig szolgált nálam. Az utolsó évben, nyáron, hazakéredzkedett aratásra. Õsszel nem jött vissza. Férjhez ment. Ura meghalt - úgy hallom -, a háborúban esett el. Aztán Fánika egyszerre csak ott ült a templom elõtt, vakon.

Anyám tart szóval.

- Te nem emlékszel rá? - vallat.

- De - mondom -, emlékszem. Piros kendõje volt. Egy délután fölemelt karjára, az ablakhoz vitt, s a ködös kertben a fenyvesek és kaktuszok között megmutatta a Bubust. Télen pedig, ha a szobába jött, mindig behozta magával a jó szagú hideget, a havat, a friss éjszakát, a kendõjén - tudod -, azon a horgolt piros kendõjén. Csillogott rajta a zúzmara, s a meleg szobában lassan vizes csöppekben olvadt szét. Erre emlékszem.

De másra is emlékszem.

Egyszer szüleim temetésre mentek, és Fánikára bíztak bennünket. Abba a kis asztalpadba telepedtünk mindnyájan, mely lenn egy állványkával két szemben levõ padot fogott egybe s a padok között egy asztalkát. Fánika is belefért ide, mert vékonyka volt. Én melléje húzódtam. „Írós”-t játszottunk, iskolát. Embereket rajzoltunk óriási fejjel, hegyes pocakkal, gyufaszál-lábakkal, s apám színes irónjaival színeztük ki. Valósággal belevadultunk a játékba. Folyton firkáltunk, folyton szaggattuk-tépdestük a papirosokat, mikor széthasítottuk, úgy sikítottak, hogy kacagtunk. Megrészegültünk az alkotástól és a rombolástól. Köröttünk vastag rétegben csörögtek a papírok, mint õsszel az avar. De még mindig írtunk. Fánika vezette kezemet. Jólesett, hogy kezemen pihent az õ érdes, s mégis csiklandós keze. Ekkor éreztem elõször - még hatéves se voltam -, milyen csodálatos forróság áradhat egy másik kézbõl. Mihelyt levette kezét a kezemrõl, nyafogtam, utánakaptam, s karjára hajtottam fejemet. Így üldögéltem szoknyája mellé bújva, míg be nem sötétedett. Amikor pedig hirtelen fölkelt, rimánkodtam, hogy maradjon még, de õ nem maradt. Kiment a konyhába, behozta kávénkat, meggyújtotta az olajlámpát. Színes rajzok, széttépett papírlapok, a délután megsemmisült örömei között hunyorogtam a lámpa fényében. Nem ittam meg a kávémat. Azt mondtam, fáj a fejem.

Sokat gondoltam erre azóta. De senkinek se meséltem el. Anyámnak se mesélem el.

Csak ezt kérdezem tõle, hogy beszéljek valamit, mert már megint sokáig hallgattam:

- Mondd, megvan még a mi asztalpadunk?

- Ja - szól anyám -, az a kis, barnára festett asztalpadotok, amelyikben annyit ültetek valaha? Nincs meg, fiam. Sokáig fönn állt a padláson. Még háború elõtt is láttam. De egyszerre eltûnt. Lehet, hogy föltüzelték, amikor nem volt fánk. Vagy költözködés közben veszett el? Isten tudja.

Megyünk-megyünk, szótlanul.

Amikor befordulunk a jegenyesorba, anyám, aki mint jó gazdasszony, bizonyára bosszankodik emiatt, hangosan folytatta magánbeszédét, melyet addig némán szõhetett lelkében:

- Tudod, fiam, az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Elõbb-utóbb minden elkallódik.

1932