A KULCS

Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz.

- Hol van, kérem, az illetékosztály?

- Harmadik emelet, 578.

- Köszönöm szépen - mondta a kisfiú.

Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különbözõ lépcsõkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.

Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre, se hamva.

Amikor már percekig tévedezett, szembe jött vele egy testes, õszbe csavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt.

A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját.

- Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.

- Pista - ámuldozott az öregúr -, jaj, de megnõttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?

- Édesapámat keresem.

- No várj - szólt az öregúr. - Majd odavezetlek.

Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfõtt követte, s oldalról rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt.

Õ is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló-íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsõn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngõ átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsõn, kijutott egy szûkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578.

- Itt van - mondta. - Szervusz.

Pista megvárta, míg eltûnik szeme elõl szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetszõ úton, melyet az imént együtt tettek meg.

Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szõke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipõje pedig poros. Ezt zsebkendõjével törülgette.

Még nem járt itt. A hivatalról sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal”. Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért”. A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevõ, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elõl kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy „nem gyermeknek való”, és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Vele különben se lehetett tréfázni.

Izgatottan nyitott be az 576., 577. és 578. ajtón.

Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be.

- Takács István urat keresem - fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott.

- Balra - utasította a fiatalember, s anélkül hogy rátekintene, beleharapott kolbászába.

Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az elõbbihez.

Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakig kopasz úr. De már megismerte apja szõke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támaszkodott kis íróasztalnál, a sarokban.

Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcozott halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött.

- Kezedet csókolom, édesapa.

- Mit akarsz? - kérdezte Takács.

- Anya küldött.

- Miért?

- A kulcsért.

- Miféle kulcsért?

- A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésbõl.

- Mindig zavartok - fakadt ki Takács, és fölkelt.

Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzõkönyvet meg egy zsebkendõt.

- Nincs - állapította meg dühösen -, nincs. Keressétek otthon.

Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt.

Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hûtse, pirongatta fiát.

- Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipõd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad?

- Ez a fiad? - kérdezte a kopasz.

- Az - dörmögött Takács. - Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön.

- De most szünidõ van - jegyezte meg a kopasz. - Vagy tán megbukott?

- Majdnem - sóhajtott Takács.

Ekkor a nadrágzsebébõl a padlóra hullt a kamrakulcs.

- Ott van - szólt Takács.

Pista a kulcs után ugrott, fölemelte, s indult.

Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották:

- Takács, Takács.

Olyan izgalom támadt, mintha tûz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltûnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr.

Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt.

- Parancsoljon, méltóságos uram.

A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva.

- Takács - rendelkezett -, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból.

- Azonnal, méltóságos uram - olvadozott Takács.

Máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül.

A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a fõnököt idáig kísérte, mint testõrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott.

A fõnök le-föl sétált csikorgó gomboscipõjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt õ a házigazda, az úr.

Pista, aki a fõnök érkezésekor a zûrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra, s harangozott lábaival.

Figyelte a fõnököt.

Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erõsen villogott a csíptetõ. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörzsölte, s ekkor száraz, idegesítõ, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit.

Egyszerre megállt a kopasz íróasztala elõtt, s ezt kérdezte:

- Ki itt ez a gyerek?

- Takács kartárs fia - felelte a kopasz.

A fõnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította:

- Hogy hívnak?

- Takács Istvánnak - felelte csengõ hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát.

- Hányadikba jársz?

- Második gimnáziumba.

- Milyen a bizonyítvány?

- Nem valami fényes.

- Hogyhogy?

- Van egy elégséges is.

- Mibõl?

- Latinból.

- És a többi?

- Jeles. De van egy jó is. Számtanból.

- Mi akarsz lenni?

- Még nem tudom - mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen.

- No mégis?

- Repülõ - vallotta be Pista, halkan.

- Repülõ? - kérdezte a fõnök hangosan és csodálkozva. - Miért éppen repülõ?

Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány, zsineggel összekötött ívet nyújtott át a fõnöknek:

- Méltóztassék parancsolni.

- Köszönöm - szólt a fõnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. - Elbeszélgettünk a fiával - újságolta Takácsnak, mosolyogva. - Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tanuló is.

- Igen, méltóságos uram - lelkendezett Takács -, iparkodó, szorgalmas gyermek - és fiára pillantott. - Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár - és átölelte, megcsókolta. - Szervusz, Pistukám.

Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki elõtt, de elõbb édesapja elõtt, s már ment visszafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsõkön. „Pistukám” - tûnõdött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a fõnök, legalább egy fejjel nagyobb.

Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca és füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngõ átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles fõlépcsõre, s megpillantotta a fõkaput a tûzõ, nyári napfényben, s a kapus aranypaszományos sapkáját.

A kapus megállította.

- Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? - vallatta.

- Senki - szipogta, és az utcára szaladt.

A sarkon megtörölte könnyektõl csorgó arcát. Aztán szaladt-szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.

1932