LIDIKE

Lidike, lásd, eszembe jutottál. Már legalább harminc éve nem gondoltam rád. De most, hogy éjszakánként fölébredek, és nem bírok elaludni - még a legerõsebb altatókkal sem -, sok minden eszembe jut. Te is eszembe jutottál.

Fekete kislány volt, olajosbarna bõrû és szeplõs. Szerettem õt. Talán azért, mert olyan érdekes szeplõk virágoztak orra körül. Egy hat-hét éves gyermek szerelme kiismerhetetlen. Akárcsak egy hatvan-hetven éves aggastyán szerelme, vagy egy húsz-harminc éves fiatalember szerelme. Hát egy negyven-ötven éves férfi szerelme? Az is éppily kiismerhetetlen.

Kába, buta nyári délutánokon, amikor otthon minden álmos, unalmas volt, kirohantam udvarunkba, a kertbe, a tûlevelû fenyõk alá, a dupla petúniák közé, s nem törõdve azzal, hogy rám másztak a különbözõ bogarak és csuklómat bizsergették a hangyák, hasra feküdtem a földön, szemem lehunytam, s ábrándoztam õróla. Havas tájakon bolyongtunk ilyenkor. Télikabátunk zsebében - ebben a meleg, sötét, titokzatos zugban - szorongattuk egymás kezét. Olykor feléje hajoltam. Bámultam olajos, szeplõs bõrét. Aztán megkerestem a száját is, izgató szájacskáját, mely a hidegtõl megcserepesedett és fölrepedezett, s gyorsan megragadtam a szájammal.

Télen, hóhullásos estéken másképp ábrándoztam. Hamar megtanultam a leckémet, hamar megvacsoráztam, s fáradtságot hazudva, elõbb bújtam ágyba, mint egyébkor. Ott folytattam ezt az eleven, mindig megújuló, sohasem ellaposodó regényt. Akkor rendszerint forró júliusi verõfényben láttam õt, könnyû ruhácskát viselt, simogattam langyos karját, magam emeltem rá a hintánk szûk deszkájára, én melléje telepedtem, s a köteleket és egymást kéjesen ölelve hajtottunk fölfelé, röpültünk az ég örvénylõ kékségébe, lábunkat magasra tartva, egészen a csillagokig.

Már hosszú-hosszú hónapokig tartott ez a tilalmas és „bûnös” viszony.

Egy hat-hét éves fiúcskánál nincs tapintatosabb szerelmes. Minthogy szerelme belül izzik, fehéren és tisztán, mint a kétezer fokra hevített porcelánégetõ-kemence, s attól tart, hogy ezt mindenki észreveszi, állandóan azon mesterkedik, hogy ezt senki se vegye észre. Általában félszeg és bátortalan mindenkivel. De különösen ügyel arra, hogy imádottjával még félszegebb és bátortalanabb legyen. Ha például az utcán pillantja meg, elfordítja fejét, és lehetõleg nem köszön neki. Ha egy szobában találkozik vele, valami társaságban, nyomban kimegy onnan, félreül egy sarokba, és olvasni kezd. Így aztán el is éri, hogy szerelmérõl csakugyan senki se tud. Legkevésbé az, akire vonatkozik.

Én is hasonlóan cselekedtem.

Lidikével mégis összehozott a „sors”, illetve a tánciskola. Egy õszön engem is beírattak oda. A táncmester - tagbaszakadt, göndör hajú arszlán volt, aki egyszerre hasonlított egy jól fizetett, már hízni kezdõ hõsszerelmeshez meg egy mindenben csalódott, kopott cigányprímáshoz - megtanított bennünket, mivel tartozunk az illemnek és udvariasságnak, hogy kell meghajolni, sarkon fordulni, bokázni, hogy kell a „hölgy”-et táncra kérni egy kis, alig észrevehetõ mosollyal és egy kis bájos fõbólintással, hogy kell fogni a táncosnõ kezét, oly könnyedén, mint egy elröppenõ lepkét, hogy kell átkarolni derekát, erõsen, biztosan, világfiasan, de mégis tisztelettel, vagyis mindenre megtanított, ami jobb társaságokban vonzóvá és kellemessé tehet bennünket. De megtanított a keringõre, mazurkára is, az akkori divatos táncokra.

Lidikével gyakran táncoltam, de nem többször, mint a többi lányokkal. A nõválaszok alkalmával õ is föl-fölkért engem, de nem többször, mint a többi lányok. Váltig csodálkoztam is azon, hogy „mennyire elfelejtett mindent”. Hûtlennek tartottam, kacérnak, kegyetlennek, mint Jókai „jégkeblû delnõi”-t.

Karácsony táján már a táncvizsgára készültünk.

Egy este a lányok külön gyakorolták a francia négyest. Én egy aranyozott tükör mellett ültem egy díszpálma árnyékában. Figyeltem a tánc alakzatait. A táncmester olykor harsányan rikkantott: Été, Chaine anglaise. Hölgyek kettõvel elõre. S amíg a színes forgatag bonyolódott-gombolyodott, amíg a „hölgyek” és „urak” egymástól elszakadva, illedelmesen, de magukat kelletõen lengették a muzsika fuvalmában, amíg az angol lánc megkötõdött, s a táncolók a karokból-kezekbõl font élõ kapukon és élõ boltíveken át mosolyogva bújócskáztak, én mindig csak Lidikét lestem, kinek az este egy vihogó, szöszke lány volt a párja, közönyt és unalmat tettetve, többnyire a csillárra meredve, mindig-mindig csak az õ arcát kerestem az arcok semmitmondó sokadalmában, az õ komoly, imádott arcát, mely majd eltûnt és távolodott, majd fölbukkant ünnepélyesen, s lassan libegve közeledett felém a lámpafényes levegõben.

Egyszerre csak egy kezet éreztem a vállamon. Fölugrottam és meghajoltam. Egy felnõtt volt, egy férfi, Lidike édesapja, aki tûzbiztosítási hivatalnok volt, s mindig fehér mellényt viselt, olyan vakítóan fehér, gyönyörû atlaszmellényt, melyet csak régen, valamikor a békében viseltek vidéki úriemberek, akik tûzbiztosítással is foglalkoztak. Nem tudom, messzebbrõl jött-e oda hozzám, vagy már régebben ott álldogált mellettem, a francia négyest szemlélve, de most mellettem állt, vállamra tette kezét, és megszólított. Családjaink ismerték egymást. Õ is ismert engem. Egyszerûen, minden teketória nélkül megkért, hogy a tánciskola után majd kísérjem haza Lidikét, õ nem várhatja meg, el kell mennie valahova.

Lidikéért esténként vagy õ jött el, vagy a felesége. Énértem akkoriban már nem jött senki. Harmadik elemibe jártam. Önálló férfi voltam.

Ez a megbízatás olyan boldoggá tett, hogy majdnem elájultam. Kimentem a folyosóra. A jégvirágos ablakra tapasztottam arcom. Künn fagyos éjszaka volt. A tiszta, hideg ég úgy csillogott, mint az üveg.

Elgondoltam, hogy ebben a kristályos, friss éjszakában majd kettesben megyünk Lidikével - úgy, amint elképzeltem -, csak megyünk-megyünk azokon az elhagyatott utcákon, melyeken annyit ténferegtem egyedül, reá várakozva, sokáig csak megyünk-megyünk, talán félóráig is, mert messze laktak, a honvédkaszárnyán túl, az edénypiac környékén. Aztán sok mindenre gondoltam. Boldogságom azonban nem volt zavartalan. Már mindjárt az elsõ másodpercben, amikor az apja közölte velem megtisztelõ és döbbenetes kívánságát, fölnyilallt bennem a gyanú, hogy miért engem kér meg erre, a sok fiú közül miért éppen engem. Talán sejt valamit? Ez undorító volna. Undorító volna, émelyítõ és elviselhetetlen volna, hogy a család beleavatkozzék ebbe az ügybe, hogy beleártsa magát az én személyes ügyembe akárki, egy ember, az apa, az õ apja, aki mellesleg éppen olyan fekete volt, mint a leánya, s egy kicsit szeplõs is. Vagy talán egyenesen gúnyolni akart ezzel, próbára tenni, lépre csalni, megcsúfolni, s végül kinevetni? Ez szörnyû volna. Nem kis fejtörést okozott nekem az is, hogy mirõl beszélgetek majd Lidikével ezen a mégiscsak túlontúl hosszú úton. Már sok mindent tudtam ekkoriban, vadállatokról és vad népekrõl is, de attól tartottam, hogy ezek esetleg nem érdeklik õt. Szívem hangosan kalimpált.

Így hányódtam boldogság és zavar között, s közben be-benéztem a táncterembe, és ki-kinéztem a folyosóra.

Egy ízben, amikor megint a folyosóra szédültem, hogy ott a hidegben hûtsem lázamat, tisztázzam egyre kuszább gondolataimat és bátorságot szerezzek a nagy vállalkozásra, hirtelen a ruhatárba siettem, kivettem kabátom, kalapom, és - se szó, se beszéd - egyedül vágtattam haza, mintha valami üldözne. Megszöktem.

Hogy miért tettem ezt? Millió gyönyörû, ostoba, megható és bölcs ok miatt, melyet tüzetesen sohase részleteztem. Most se tudnám részletezni. Elég az hozzá, illetlenül, lovagiatlanul, bután viselkedtem. Lidike, szegény, azon az éjszakán maga bandukolt haza, s reszketett a harapós parasztkuvaszoktól, melyektõl én egyébként még jobban reszkettem. Édesapja másnap szemrehányást is tett miatta az én édesapámnak. Otthon megszidtak. Majd fölmart a szégyen.

Utána tüszõs mandulalobot kaptam, nem is mentem többé tánciskolába. Így ért véget az „ügy”. Lidikével „szakítottam”.

De még évek múlva is elpirultam, valahányszor rágondoltam. Késõbb már csak homályosan sajgott az egész. Most elõször életemben merem bevallani magamnak, mennyire fáj - mert még mindig fáj -, hogy azon az éjszakán nem kísértem haza Lidikét.

Hajnal felé, amikor ablakomat már a szeptemberi virradat szürkíti és hallom a szemeteskocsi zörgését, azon töprengek, hogy kellene valami hivatalt, valami intézményt létesíteni, mely itt vagy a másvilágon valahogy elintézi az ilyen elintézetlen ügyeket, s némi elégtételt, kárpótlást szolgáltat nekünk.

Mit szólsz ehhez, Lidike? Mondd, hol vagy? Élsz-e még?

1932