PÉTER

Feküdt az uszoda parti fövenyén.

Mellette a víz, a medence óriás márványcsészéjében, mint a zöld tinta. Fölötte pedig az ég kék, kék és kék, semmihez se hasonlítható.

Ezzel a három színnel játszadozott: a zölddel, a sárgával meg a kékkel. Hol az egyikbõl csippentett valamit, hol a másikból. Elkalandozott az ég örvénylõ messzeségébe, míg bele nem szédült, aztán lesiklott a vízre, majd visszatért a homokra, s szemlélgette ott a napozókat, a fürdõruhákat, egy gyermeket, aki gumikrokodilusán nyargalt, a zsibongó, nyári képet, melyet a déli verõfény aranymártása öntött le.

Még pihegett az úszástól. Fiatal szíve hevesen s egyre csöndesebben dobogott. Fáradt volt, és boldog. El is álmosodott. Amit látott és érzett, lassanként valami cifra gombolyaggá bonyolódott.

Ebbõl a félszenderébõl egyszerre fölriadt. Valaki elhaladt mellette. Halkan haladt el, mint aki mezítláb lépked a homokon, de a közvetlen közelében, szinte a fejénél. Erre fölemelte fejét. Két meztelen nõi lábat látott.

A nõ már a medence pereméhez ért. Lábát belemártotta az átlátszó, zöld vízbe. A legfelsõ lépcsõfokon állott, ahol a víz csak bokájáig lepte el.

Péter felkönyökölt. Feléje fordította naptól lángoló arcát. Nézte õt, de nem tudta, hogy nézi. Gondolkozott felõle, de nem tudta, hogy gondolkodik.

A nõ kék fürdõruhát viselt, és ezüst úszósapkát. „Mint Diana - gondolta Péter, aki tizenhét éves volt, és ebben az évben rakta le a vizsgát a hetedik gimnáziumból. - Mint Diana, ezüst sisakban”.

A nõnek nyílt arca volt, széles és nyugodt, akár annak a kegyetlen, szûzies istennõnek, aki annak idején szarvassá változtatta Actaeont, s vadászkutyáival tépette szét, mert megleste õt, amikor nimfáival fürdött.

„Szakasztott olyan - gondolta Péter -, Firenzében, vagy hol is? láttam egy képet A fürdõ Diana. Fehér és izmos. De idõsebb nálam. Sokkal idõsebb. Legalább két-három évvel idõsebb lehet.”

A nõ még mindig a legfelsõ lépcsõfokon állt, mozdulatlanul, egyenesen. A vízre meredt.

„Illa pharetram Fert umero gradiensque deas supereminet omnes” - gondolta Péter. Vergilius hexametereit idézve az Aeneis-bõl, az „elsõ könyv”-bõl.

Most a nõ a medencébe vetette magát. Úszni kezdett, szép, szabályos mellúszással. Péter fölkelt. Egy darabig figyelte, hogy bukkan ki a hullámok közül az ezüst sapka. Aztán egy gyors fejessel utána iramodott.

Hamar utolérte õt, el is hagyta, szembefordult vele, s a vízben többször találkoztak. A nõ csak úszott, komolyan. Rá se hederített.

„Jól úszik - gondolta Péter. - Ha elájulna és fuldokolni kezdene, kimenteném. Jobb karommal átölelném, és bal karommal tempóznék. Mi az nekem? Letenném a homokra. Ott várakoznék, amíg magához nem tért. Végül rám emelné tekintetét. Meg is köszönné. Nincs mit, mondanám neki, s otthagynám. De - sajnos - jól úszik.”

Nemcsak jól úszott, hanem egyenletesen és kitartóan is. Négyszer-ötször szelte át a medence vizét. Akkor kiment. A napóra elé feküdt.

Péter nem mindjárt követte. Néhány percig a vízben maradt, hogy nagyon gyanússá ne váljék. Aztán õ is a napóra elé heveredett. Tíz méterre tõle, hogy nagyon gyanússá ne váljék.

Bámulta édes, vízgyöngyös arcát, a karjait, a lábait, melyeken kvarckristályok csillogtak, mint apró tükörszilánkok. A nõ állandóan húnyva tartotta szemét. Átadta magát a fénynek, a melegnek. A nap felé fordult. Azzal udvaroltatott. A nap pedig, mint egy öreg, de még mindig izzó gavallér, hajlott kora - sok-sok ezer éve - ellenére is derekasan teljesítette kötelességét: körülcirógatta, azonmód - a vizes fürdõruhájában - a karjába vette õt, lecsókolta arcáról a vízgyöngyöket, s olyan forróságot gyullasztott benne, hogy arca kipirult és tüzelt.

„Nem érdemes - gondolta Péter. - Észre se vesz. Már egy órája lógok itt. Talán asszony? Lehetséges. Bár nem látom ujján a karikagyûrût. Diana, Diana. Gõgös, gyönyörû. Deas supereminet omnes.”

Megvetése jeléül hátat fordított a nõnek. Õ is behunyta szemét, hogy semmit se lásson. Csak az uszoda zaját hallotta: vízlocsogást, egy rikkanást, egy kacajt, fürdõzõk csiripelését.

Hirtelen más zajt is hallott. Valami vad és harsány zenebonát. Többen egyszerre kiabáltak, mindig izgatottabban. „Mi történt? - gondolta Péter. - A vízbe fulladt valaki? Vagy meggyilkoltak valakit? Akkor szoktak így kiabálni.”

Talpra ugrott, és szaladni kezdett. Nem messze tõle egy csoport állott. Hét-nyolc fekete hajú fiatalember, s középütt egy köpcös, harmincöt-negyvenéves úr, szintén fekete hajú.

Alig ért közelükbe, a köpcös úr mind a két karját feléje tárta:

- Parlate italiano?

- Sissignore - mondta Péter -, Un pochino - s máris rácáfolt állítására, mert a legfolyékonyabb olaszsággal ajánlotta föl szolgálatát.

Erre a lárma diadalordítássá változott. Valamennyien hahotáztak, és fasiszta módon üdvözölték.

Péter ekkor már tudta, hogy senki se fulladt vízbe, és senkit se gyilkoltak meg. Ezek egyszerûen olaszok, a Dél boldog, szabad, hangos gyermekei.

Azt akarták megértetni a kabinossal, hogy a köpcös úr valahol elvesztette kulcsát, s arra kérték, nyissa ki a kabint, õk szavatolnak idõsebb barátjukért, jó borravalót adnak neki. Una buona mancia. A kabinos ezt nem értette meg.

Ennélfogva egyre magasabbra emelték csengõ, pompás tenor hangjukat.

Utolsó pillanatban szabadítóként érkezett Péter. Õ az ügyet egykettõre elintézte. Az olaszok összevissza ölelték tolmácsukat, néhányan meg is csókolták, nem gyõzték csodálni nyelvtudását, kérdezgették is, hol tanult meg ily kitûnõen olaszul. Kiderült, hogy ez a szép, kedves fiú a nyáron Perugiában a szünidei tanfolyamot végezte, s kitüntetéssel vizsgázott.

Mindnyájan hálálkodtak, de különösen a köpcös úr. Az be is mutatkozott. Varesei kereskedõ volt - cipõkereskedõ -, s lelkére kötötte, hogyha Itáliában jár, okvetlenül látogassa meg.

- A rivederla! - kiáltozott utána, miután Péter már elköszönt, és messze haladt. - Grazie mille, Signore! A rivederci in Italia! Obligatissimo! - és tisztelgett római üdvözlésre lendített karjával.

Péter visszaballagott a napóra elé. A nõ már nem volt ott. Csak teste gödrét vélte fölismerni a homokban. Oda leült. Kereste az ezüst sapkát a vízen. Sehol se látta. Pedig a medencét is körüljárta. Úgy látszik, elment.

Õ is kabinjába sietett, s felöltözködött. Otthon kettõkor ebédelnek.

Ment-ment a parkban, a nyírott gyöpágyak és bokrok között szórakozottan lóbázva még nedves fürdõruháját. Amikor egy árnyas fasorba csapott, valaki lázasan integetett feléje.

- Ah, che piacere, Signore!

Az olasz volt. Õ ismerte meg Pétert, Péter is megismerte. A varesei kereskedõ volt.

- Scusatemi, in grazia - mentegetõdzött. - Sono proprio dolente d’importunarvi - és mosolygott, furcsán mosolygott. Péter eleinte nem értette a helyzetet. Késõbb vette észre, hogy az olasz nincs egyedül.

Egy nõ állott vele szemben, aki kissé félrefordult, és a földre tekintett. - Voi mi fareste un grandissimo favore? - kérdezte az olasz Pétertõl.

Aztán elõadta, milliomszor bocsánatot kérve, hogy ezzel a bájos hölggyel szeretne valamit közölni, de végtelen sajnálatára nem beszéli a gyönyörû magyar nyelvet, a bájos hölgy pedig nem beszéli a gyönyörû olasz nyelvet. Vajon megkérheti-e barátját arra a nagy-nagy szívességre, hogy tolmácsolja néhány mondatát?

- Sono dispostissimo a servirivi - válaszolt Péter hibátlanul. Amíg leemelte kalapját, rápillantott a nõre. Csíkos selyemruhát hordott, s fején félrecsapva egy szalagsipkát. Nem volt olyan klasszikusan szép, mint az uszodában. Más volt. Igénytelenebb volt és jelentéktelenebb. De azért megismerte.

A nõ még mindig a földre tekintett. Most azonban már látni lehetett, hogy õ is mosolyog, és õ is igen zavart. Péter híven, de csodálatra méltó tapintattal - személytelenül - fordította le a kereskedõ elsõ kérdését: - Mikor lehetne, kérem, találkozni?

- Úgy hét felé - felelte a nõ a levegõbe.

- Vi rendo millegrazie - hajlongott a kereskedõ a nõ felé. - Dunque alle sette.

- Hol? - tolmácsolta Péter a kereskedõ második kérdését.

- Talán itt valahol. Talán ebben a cukrászdában - felelt a nõ a fáknak, a semminek.

- Benissimo. Siamo intesi.

Péter többé nem nézett a nõre. A nõ se nézett rá. Egyetlenegyszer sem.

A kereskedõ azonban sokáig szorongatta kezét. Így áradozott az õ ékesszóló, kerekded, latin nyelvén:

- Signore, m’avete reso uno di quei servigili che non si dimenticano mai.

Péter, mint aki elvégezte föladatát, indult. Szaporázta lépteit, hogy mennél elõbb villamosra szálljon. Szeretett volna hátratekinteni. De nem tette. Csak fütyült. Hegyesen és élesen. Belefütyült a nyári égbe.

„Milyen szánalmasak is azok, akik csak egy nyelvet beszélnek - gondolta Péter. - Én már két idegen nyelvet tudok, meglehetõsen: az olaszt és a németet. Érettségi után angolul is meg fogok tanulni. Szóval, este hétkor találkoznak ebben a cukrászdában. Nevetséges. Milyen nyelven fognak társalogni?”

Ebédidõ lévén, megrohamozták a villamosokat. Csak künn, a zsúfolt tornácon kapott helyet. Ott dülöngélt, lógott egy szíjon.

„Alapjában véve kedves ember - gondolta Péter. - Kedves és udvarias. Hányszor megköszönte. Ha Varesébe vetõdöm, esetleg meg is látogatom. De Õ nem köszönte meg. Még meg se köszönte. Legalább megköszönhette volna.”

1932