A MÉLTÓSÁGOS ÚR HASA

A méltóságos úr fürödni indult.

Fehér betétes félcipõ volt rajta, pezsgõszín harisnya, nyersselyem ruha. Frissen lépegetett, s szagolgatta a reggeli levegõt. Úgy érezte, boldog és fiatal.

Miért is ne volna fiatal? Hiszen még alig ötvenéves azaz: tavaly múlt ötven -, de hát mit számít ez? Ki mondaná, hogy ennyi?

Kétségtelen, hogy ezen a regényes, méla balatoni fürdõhelyen pár hét alatt fölpezsdült. Arca lesült, s ez férfiasabbá tette. Izmai, melyekkel otthon édeskeveset törõdött, feszültek az úszástól. Ha lehunyta szemét, azt képzelte, hogy ahhoz a dél-amerikai moziszínészhez hasonlít, akit évekkel ezelõtt látott egy kalandorszerepben.

Amint haladt kidüllesztett mellel a porondolt utakon, a tó már feléje küldte lanyha leheletét. Mélyeket lélegzett. Körötte fák alatt pöttyös árnyékban reggeliztek. Kedves asszonyok jöttek le a szállókból pongyolákban, az álomtól kövéren és durcásan, s letelepedtek övéik közé, a tej és kávé õsi családiasságába. A leányok olyanok voltak, mint a harmatos rózsák. Úszósapkát vittek, s kacajuk végigtrillázott a levegõn.

Mindegyiket figyelmesen megnézte, lovagias tisztelettel, de az agglegény szakértelmével, bátran, férfiasan, mintha tenyerén mérné súlyukat. „Kezét csókolom”, köszöngetett jobbra-balra, és neki is köszöngettek: „Jó reggelt, méltóságos uram.” Közben arra gondolt, vajon mit gondolhatnak felõle? Bizonyára ezt gondolják: „Itt a méltóságos. Méltóságos? Érdekes, pedig még egészen fiatal.”

Majd arra gondolt, hogy ez a napja is úgy fog eltelni, mint a többi, édes semmittevésben. Fölébredni, aztán egy nagyot nyújtózni, hogy csontjai ropogjanak, aztán lassan borotválkozni, babrálva vízzel, szappannal, aztán kikötni bajuszát, aztán válogatni ruhái, ingei között, elõvenni egy nyakkendõt, s egy másik mellett dönteni, aztán fürödni délig, ebédelni, feketézni, rágyújtani, ozsonnázni, este pedig vacsora után sétálgatni a holdas erdõcskében. Igazán elégedett volt. Lustálkodása örömét még az önvád se zavarta, mert mihelyt kelleténél jobban elcsodálkozott független szabadságán, emlékezetébe idézte háziorvosa intelmét, aki a nyár elején kissé fontoskodva jelentette ki, hogy „a nyári pihenés úgy kell neki, mint egy falat kenyér”. Erre maga is belátta, hogy „kötelességet teljesít”, talán a legfontosabb kötelességet: „önmagával szemben”.

Húzta a cigány, mint itt mindig. Már hajnalban kezdi, ébresztõ muzsikájával megkoccantja ablakát, belemuzsikál álmába, úgyhogy nem tudni, meddig álom és meddig valóság, s késõbb folytatja, utána megy, elkíséri mindenüvé. Egy magyar fürdõhely át van szõve-fonva cigányzenével. A méltóságos vidéken született, s az volt neki a cigányzene, mint minden magyarnak: nem szórakozás, hanem inkább afféle vallatás és gyóntatás, mely elmélkedésre, magábaszállásra serkenti, hogy eltûnõdjék élete mélyebb értelmérõl. Csodálatos is, hogy egy nótáról mi minden jut eszébe egy magyarnak. De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennük, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fûzõdõ régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtõl, s ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltõk óta olyankor, mikor a Kék nefelejcs-et vagy a Nem ütik a jogászt agyon-t hallgatják, akkor ezek a le nem írt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról szóra egyeznének, s ezekbõl talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaiképületét. Õ is így mulatott. Addig-addig tûnõdött a Vékony deszkakerítés meg a Kecskebéka mellett, addig vizsgálgatta lelkiismeretét, míg elsavanyodott agglegény létére bele nem bolondult egy elvált szõke asszonyba.

Most is rá gondolt, mert a cigány a Cinka Panná-ra zendített rá. Tegnap hajnali kettõig üldögélt vele a tó partján, s ma reggel tízkor adott neki találkát a vízben. Sietni kezdett a fürdõház felé.

Az édes nõ már a tóban lubickolt. Széles karimájú szalmakalapja sárga visszfényt szitált a nyári szeplõktõl érdekes arcára. Mosolygott a méltóságosra. A méltóságos visszaintett neki a kezében levõ virágcsokorral. Aztán gyorsan levetkõzött, s máris megjelent fekete úszóruhájában, még mindig a virágcsokrot szorongatva.

Úgy tervezte, hogy ezt a virágcsokrot bohémesen, fiatalosan, úszva viszi hozzá, eléje teszi a hullámokra, hogy mintegy az egész tó legyen vizeskorsója. Tetszett neki ez az ötlet, mely a vallomás regényességét tréfásan enyhíti. A zuhanynál találkozott néhány barátjával, azokkal beszélgetett, s már a tóba akart lépni. Akkor történt a baj.

Leszakadt vállpántja. A gomb után kapott, de az elgurult, a régi elázott fürdõruhája lefittyent, feltüntetve meztelen mellkasát. Mellette az úszómester üldögélt egy lócán. A lócán egy kék fürdõruha hevert.

- Nem adná ide azt nekem? - szólt az úszómesterhez, a kék fürdõruhára mutatva.

- Ezt? - kérdezte az úszómester, s egy pillantást vetett elõbb a fürdõruhára, majd a méltóságosra.

A méltóságos a falócára tette a virágcsokrot, s a fürdõruha után akart nyúlni. De az úszómester csak csóválgatta fejét.

- Nem megy az föl oda.

- Miért?

- Hát a has miatt.

- Micsoda has miatt?

- Hát a méltóságos úr hasa miatt.

- Mit beszél? - csattant föl a méltóságos, s megigazította szemén a csíptetõjét, mely a napfényben élesen, szigorúan villogott.

Ez a párbeszéd eddig halkan, nyugodtan folyt. De a fürdõzõk, akik künn napoztak, már fölfigyeltek, s a vitázók körött kíváncsi karéjt alkottak. Sokan, akik a tóban voltak, közelebb úsztak hozzájuk, hogy hallhassák õket.

- Meg van maga õrülve? - kiabált a méltóságos a kedélyes, még mindig mosolygó úszómesterre, aki csak ingatta nullásgéppel nyírt görögdinnyefejét, egy bölcs nyugalmával mindig jobban ingerelve õt. - Ezt eddig még senki se mondta. Nekem hasam van?

- Bizony van ott - bólongatott az úszómester. - Van ott tekintély, hála Istennek - tódította általános derültség közepette.

- Maga õrült - rivallt rá a méltóságos. - Hol itt a has? - kérdezte, és oldalt fordult, hogy az úszómester jobban láthassa. - Hol van? - és közben két kezével paskolta gömbölyded, középütt kihegyesedõ pókhasát, a kappanhájjal borított pocakot, a lágy, rengõ pucrot, mely - hiába húzta be - annál jobban kidomborodott. - Sohase hallottam ezt. Maga õrült, õrült.

Az úszómester nem felelt. A választ a körötte állók adták meg. Egyesek nevettek, mások hahotáztak, elfordulva, hogy ne izgassák tovább szegény dühöngõt. Kisdiákok, akik a tóban úszkáltak, a víz alá buktak, és úgy röhögtek. Mindenki kacagott, csak a méltóságos nem, s ennek az lehetett oka, hogy a többiek látták õt, de õ nem láthatta önmagát.

Egy darabig várt, fegyvertársakat keresve a jelenlevõk között. Miután nem lelt senkit, még egy villámló tekintetet lövellt az úszómesterre, s újra megállapította:

- Örült, õrült.

Azzal sarkon fordult, kabinjába rontott, sebbel-lobbal felöltözött. Már künn járt a telepen, mikor egy kisfiú lélekszakadva futott utána. Virágcsokrát hozta. De õ nem fogadta el. A szállóban fizetett, csomagolt, s azonnal kihajtatott az állomásra.

A legközelebbi vonat csak egy óra múlva indult. Addig füstölt egy padon, és ásítozott. Vett egy újságot, olvasni próbált, de nem érdekelte. Fölkelt, ide-oda járt. Ráállt egy mérlegre. A gép kartonlapra nyomtatva dobta kezébe hiteles testsúlyát: 97 és fél kiló. Rossz a mérleg - gondolta. Kisétált az állomás elé. Ott ráállt egy másik mérlegre. Az 99 kilót mutatott. Mégiscsak a másik a jobbik - gondolta. Lassan visszaballagott az állomásra.

Unalmában elhatározta, hogy megebédel, pedig még dél se volt. Reggelire csak üres teát ivott, tegnap este csak fõzeléket vacsorázott kenyér nélkül, hogy fogyjon. Most paradicsomlevest evett galuskával, rostélyost - ennek a levét kimártogatta három darab puha kenyérrel -, diós metéltet és szamócát is, tejszínhabbal. Két korsó jéghideg sört öntött le a torkán.

Füstbokrétásan, hetykén rikkantgatva robogott be a budapesti gyors. Fölszállt egy elsõ osztályú fülkébe. Levetette kabátját, mert pokoli hõség volt, és inge csuromvíz. Alighogy leült, kopogtak fülkéjén. A kalauz a jegyét kérte. Fölmutatta állandó szabadjegyét. Aludni szeretett volna, de nemsokára ismét kopogtak. Az étkezõkocsi egyenruhás alkalmazottja jelentkezett.

- Társasebéd kezdõdik - darálta. - Részt méltóztatik venni?

A méltóságos töprengett. Nem mindjárt válaszolt. Úgy rémlett, mintha fontos érveket és ellenérveket vetne latba. De aztán megadóan és alázatosan bólintott.

Az alkalmazott átnyújtotta ebédszelvényét, s eltûnt. Egyedül maradt. Törölgette verejtékes homlokát. Sóhajtott egyet. Fölkelt, magára vette kabátját, s az étkezõkocsi felé igyekezett, hogy ott jó helyet biztosítson magának, lehetõleg az ablak mellett.

1932