RUHATÁR

X-né lóhalálában érkezik az Operába.

A ruhatárba siet, leteszi a télikabátját, kezébe kapja látcsövét.

- Csak nem kezdték már? - kérdezi, amint a nézõtér felé indul.

- De igen - feleli a ruhatárosnõ.

- Régen?

- Úgy öt-hat perce.

- Nem lehetne mégis bemenni?

- Sajnos, az ajtókat lezárták. De talán méltóztassék...

- Föl, gondolja, az emeletre? Köszönöm. Akkor inkább itt maradok.

Megáll a tükör elõtt. Nézegeti magát. Oly bizalmatlanul, mint ahogy egy író a kész kéziratát olvassa.

Szemöldökébõl kiirt egy szõrszálat, akár valami fölösleges jelzõt. Ajka pirosságát festékrúddal húzza alá.

Y-né a másik ajtón ront be.

Õ is lerakja holmiját, csak aztán hallja, hogy körötte túl nagy a csönd.

- Már csöngettek? - szól rosszat sejtve.

- Igen.

- Hallatlan. Nálam még csak egynegyed nyolc.

- Háromnegyed nyolc - jegyezte meg a ruhatárosnõ szerényen.

- Hallatlan. A maguk órája mindig siet.

- A rádió után igazítjuk.

- Hallatlan, hallatlan.

Õ is a tükör elõtt dolgozik magán. Rizspor felhõt borít arcára, fürdik benne, mint veréb a porban. Szétszórja, elkeni. X-né és Y-né találkozik.

- Szervusz, drágám - kezet fognak, és mosolyognak.

A mosoly alatt az irigységtõl halványan szemlélik egymást, mint ahogy két író egymás kéziratát olvassa.

- Szép vagy.

- Te is.

Mustrálgatják a fogasokat, rajtuk a köpenyeket, bundákat.

- Sokan vannak.

- Sokan. Gyönyörû közönség.

Álldogálnak a ruhatárban.

- Nézd, itt van A-né is.

- Melyik az?

- Az a pézsmabunda. Nem ismered?

- De igen. Már vehetne újat. Hull a szõre. - Percekig figyelnek.

- A kislányával van.

- Azzal az undok kövérrel? Azzal a tökéletlennel? - Tovább sétálnak.

- B-né is itt van. C-né is, D-né is. Csupa ismerõs. Mit szólsz hozzá, E-né is itt van.

- Hol?

- Ott lóg a sarokban. Nem látod?

- Engedj csak, drágám. Tényleg. Ez õ. Alaszkai róka. Pedig azt hallottam, hogy tönkrementek. Az ura vagyontalansági esküt tett. Hamisan esküdött?

- Nem az urával van. Mellette az a télikabát nem az övé. Valami fiatalemberé. Mindig másokkal jár.

- Szegény ura. Én csak õt sajnálom.

- Én is.

Tûnõdve elhallgattak. Sajnálták szegény E-t.

- Az a perzsa F-né.

- Ki is az?

- Hiszen nálad találkoztam vele, a bridzsnél.

- Ja, már tudom. Az, akinek az a ronda kommunista a veje.

- Az. Az a cukorbajos szovjet ügynök.

Végigmorzsolják az ábécé minden betûjét, mint a rózsafüzért.

- Itt van M-né közismert és közutált csikóbundája. Rémes. Ennek még ma is van kedve mulatni.

- Miért?

- Nem tudod? A fia beteg.

- Mi baja?

- Tüdõvész. A végét járja. Inkább mellette ülhetne.

Egy fogason megint ismerõst vesznek észre.

- Z-né. Micsoda remek bunda. Vadonatúj. Nyest.

- Nemes nyest. Mondd, mibõl telik ezeknek operára?

- Múlt hónapban új kocsit is vettek.

- Micsoda az ura?

- Azt mondják, valami kém. Egy utódállamnak kémkedik.

- Melyiknek?

- Hallottam, de elfelejtettem. Hát ne is beszéljünk róla rosszat...

Vége az elsõ felvonásnak. A közönség kitódul. Õk az elõcsarnokban mosolyogva köszöntik a bundák hozzátartozóit. Megállapítják, hogy nem tévedtek.

Amikor a második felvonásra csöngetnek, nem mennek a nézõtérre, megvárják, míg az ajtókat újra bezárják. Akkor kérik a télikabátjukat.

- Nem tetszenek itt maradni? - érdeklõdik a ruhatárosnõ.

- Nem - felelik.

Magukban mind a ketten ezt gondolják:

„Minek? Mi már igazán mindent elintéztünk.”

Benn tovább folyik Lohengrin és Brabanti Elza elcsépelt története.

1932