|
Egy nénike ül a miniszter elõszobájában, fekete
kalapban, sárga arccal, és vár.
Még nincs ott a miniszter. Órák múlnak el, csak
akkor érkezik. Ez tüstént megérzik mindenen. Valami villamosság reszket a
levegõben. A lámpák egy fokkal fényesebben égnek, s a szemek is kigyulladnak.
Éles csöngetések hallatszanak a rengeteg épületben, röpül a titkár, eltûnik egy
párnás ajtón, visszaröpül. Már fogad a miniszter? Nem, még mindig nem fogadhat,
halaszthatatlan tárgyalása van. Ez körülbelül másfél óráig tart.
Csak azután fogad. A jelentkezõk érkezésük
sorrendje szerint jutnak eléje. Természetesen szükség törvényt bont. Néha a
miniszter maga kéret valakit, igen fontos ügyben, egy lila szalagos õsz papot,
arany kereszttel a nyakán, vagy egy egészen jelentéktelennek látszó, kopott
urat, aki - mint a példa mutatja - dehogyis jelentéktelen. Irattáskával nyit be
egy magas rangú hivatalnok, azonnal bebocsátják, csak órák múlva jön ki a
rejtélyes szobából. Vidéki küldöttségek tódulnak be szalonkabátban, mint komor
dalegyletek, vagy csizmás kisgazdák, akiknek még az esti vonattal vissza kell
utazniok. Ilyesmit számba kell venni.
A nénike számba is veszi. Reménye minden ajtónyílásra, minden
csöngetésre föllobban, aztán kialszik. Azok, akik a minisztertõl jönnek,
szórakozottságukban elfelejtik levenni arcukról a mosolyukat, melyet ott benn
biggyesztettek rá, egy darabig rajta is hagyják, mint az udvariasság álarcát,
álldogálnak az elõszobában, nem tudnak eltávozni, élvezik még friss
dicsõségüket, melegszenek attól a tudattól, hogy közelükben van a miniszter,
aki az imént kegyesen bocsátotta el õket, nézegetik kezüket, s majdnem
csodálkoznak azon, hogy nem lett aranyfüstös ujjainak érintésétõl. Végül a
titkár sajnálattal jelenti ki, hogy a fogadásnak vége, a kegyelmes urat
sürgõsen elhívták.
Így múlik el egy nap a másik után, az õsz télbe
fordul, a hó elolvad, kitavaszodik. A nénike, aki minden fogadónapon az elõszobában kuksol, egy
diadalmasan ragyogó nyári napon a miniszter magas színe elé kerül. Maga se hisz
szemének. Mégsem álom ez, hanem valóság. Becsukódik mögötte az ajtó, egyedül
van vele, oly közel hozzá, hogy akár az orrát is megérinthetné, ha ettõl nem
tartaná vissza az a végtelen tisztelet, melyet iránta érez. Már elõ is akar
hozakodni mondókájával, de akkor a zárt szobában közé és kérése közé tolakszik
valaki, egy telefonhívás alakjában. A miniszter asztalán valóságos telefonüteg
áll, városi és házi telefonok, fehér, sárga, piros gombokkal. Beszél a
miniszter, egy negyedóráig beszél, egy félóráig beszél, s alig teszi le a
hallgatót, csörömpöl a másik telefonja. Ezen öt-hat percig beszél. Közben a
titkár berobban, valamit odasúg, s a miniszter a kihallgatást kénytelen
elhalasztani.
A nénike törhetetlen. Õsszel, a nyári szünet
után ismét az elõszobában ül, és vár. Egy novemberi, ködös napon fogadja a
miniszter. Akkor szerencséje van, a telefonok veszteg maradnak, a titkár se
jelentkezik ügyiratokkal és üzenetekkel. A miniszter fölemeli hatalmas fejét,
hogy figyeljen rá. De a sors kifürkészhetetlen szeszélye úgy akarja, hogy az a
sejthalmaz, mely a maga összességében a miniszter jellegzetes politikai
egyéniségét rakta össze, a finom rugóival és kerekeivel épp ebben a pillanatban
járjon le. A miniszter feje lehanyatlik, arca elsápad, s holtan borul
íróasztalára.
Errõl a megrázó eseményrõl a világsajtó hosszan
emlékezett meg. A cikkek kiemelték, hogy a jeles államférfiút
dolgozószobájában, ernyedetlen munkája közben érte a halál. Beszéltek tetterejérõl,
szorgalmáról, önzetlenségérõl, nemességérõl, emberszeretetérõl is, csak a
nénikérõl feledkeztek meg. Ezt a mulasztást igyekszik most pótolni e sorok
írója.
1932
|