|
Van nekem
egy barátom. Ha bárhol is találkoznátok vele (egy kávéházban, egy fölvonón vagy
egy tûzvészben), azonnal megszeretnétek.
Csak azt
veszitek észre, hogy eleinte nem is veszitek észre. Aztán megkérdezitek,
kicsoda ez a kellemes, jó modorú fiatalember. Hát ez az én barátom.
Ismertetõjele
a szerénység. Ezt láthatólag viseli, a gomblyukában. Megül az asztalnál és mosolyog.
Azon mosolyog, hogy milyen jelentéktelen és fölösleges ember õ. Mindenütt az
ötödik kerék. Kár beszélni róla.
Egy idõ
múlva azonban, anélkül hogy észrevennétek, csak róla beszéltek és csak vele
foglalkoztok. Igyekeztek õt kissé fölemelni, a maga helyére tenni. Tiltakoztok,
hogy mégis többet ér annál, amire tartja magát. Erre õ a mondataitokba ravaszul
és halkan apró mellékmondatokat szurdal, melyek mind arról szólnak, hogy nincs
igazatok, hogy nagyon tévedtek, hogy õ nem méltó hozzátok.
Általában
úgy viselkedik, mintha mindig zavarna bennünket, mintha mindig rosszkor
érkeznék, mintha mindig kívánatos volna számunkra az eltávozása, a hiánya vagy
a halála. El-eljön hozzánk, de be se csönget. Csak leül a kapu aljába, és vár.
Néha órák hosszat veri ott a csapó esõ. Hazajövet botlunk beléje, és
elszörnyûködünk ázott ruháin. De fontos ez? Hiszen csak õ az.
A
legszerényebb emberek is ragaszkodnak két dologhoz: ahhoz, hogy nekik van a
legjobb fogorvosuk, és hogy az õ zsebórájuk jár a legpontosabban.
Õ ebben a
tekintetben is kivétel. Fogorvosa piszkos, és csak fájdalommal húz. Zsebórája
(ha ugyan annak lehet hívni ilyen krumplit) állandóan siet vagy késik. Amikor
véletlenül pontosan jár, akkor azt mondja, hogy tizenkét órát siet, vagy
huszonnégy órát késik.
Neki
különben mindene rossz. Rossz a szaglása és a stílusa, rossz a cipõje és az
emberismerete. Szíve is rossz. Mind a két értelemben. Billentyûhibája van.
Ezenkívül semmi érzéke sincs a részvét és az emberszeretet iránt. Legalább õ
azt állítja.
Hogy
szoktuk kezelni a szerény embereket? Úgy, hogy elõzködünk velük. Ha elõbb
akarnak beengedni bennünket egy ajtón, hátraugrunk, s õket bocsátjuk elõre, ha
kisebbítik képességüket és érdemüket, mi magasztaljuk föl, ha szamárnak nevezik
magukat, mi ökörnek nevezzük magunkat.
A kínaiak
módszere ez, akik nemcsak tündöklõ elménket és tiszteletre méltó
garathurutunkat bámulják, hanem önmagukról is nyíltan hirdetik, hogy ronda
disznók.
Az
udvariasság szelíd birkózásából bizonyos idõ múltán valami egyensúly támad. A
mérlegnyelvek addig inognak, míg megállapodnak valahol: az ajtón mégiscsak
kimegy valaki, s a garathurutunkról szóló elismerést sikerül lecsökkentenünk
addig a fokig, hogy nem tiszteletre méltó, csak kellemes, ennek ellenében pedig
vendégünkkel is sikerül elfogadtatnunk azt az indítványunkat, hogy õ nem is
ronda disznó, csak koszos malac.
Az én
barátommal azonban nem lehet alkudni. Semmi ellentmondást nem tûr. Hiába közlöm
vele ezerszer, hogy õ nem is olyan tehetségtelen és unalmas fráter, s én nem is
vagyok olyan nemes és csodálatos lángelme, amint véli. Álláspontjából egy
fikarcnyit se hajlandó engedni. Ellenérveimre gúnyosan mosolyog.
Ez pedig
huzamosabb ideig tûrhetetlen és bõszítõ. Már gyermekkorában szerény volt.
Szerénysége évrõl évre növekedett, gyarapodott benne. Hogy úgy fejezzem ki
magam: szerénysége azóta megizmosodott. Izmos szerénysége van.
Minden az adagolástól függ. Az ibolya
például kedves, igénytelen virág. Képzeljetek el azonban egy törzsökös,
terebélyes ibolyát (nagyobbat egy évszázados tölgynél), mely állandóan fejetek
fölött zúg, s minden
pillanatban azzal fenyeget, hogy agyonüt benneteket. Képzeljetek el aztán olyan
ibolyaillatot, mely a milliomodik hatványára emelve bejárja szobátokat,
átitatja ruhátokat, s lélegzeni se hagy. Az ilyen illat biztosabban öl, mint a
fojtógáz.
Próbáltam
én már mindent ezzel a szerencsétlennel. Eredménytelenül.
Múltkor
bemutattam egy társaságnak. Mosolyogva jegyezte meg, hogy fölösleges közölnöm a
nevét, mert az teljesen ismeretlen, megismerni pedig igazán senkinek sem
érdemes. Erre én (az õ bevált módszerét követve) szavába öltöttem szavam, s egy
orv mellékmondatban kifejtettem vendégeimnek, a füle hallatára, hogy tényleg
szürke és ostoba tökfilkó, de azért talán legyenek iránta némi elnézéssel.
Ez végre
hatott. Azóta gyógyultnak tekinthetõ.
A szerény
embereket úgy kell kigyógyítani nyavalyájukból, mint a pimaszokat: egy
pofonnal.
1933
|