PLETYKA

Elmesélem neked, drágám, úgy, ahogy Lolától hallottam.

Hát egyszer az ura nem jött haza ebédre. Órákig hiába várt. Délután öt felé fölcsengették az Eyssen szanatóriumból, hogy valami baleset történt az urával, jöjjön azonnal. Ezt úgy szokták mondani: „Kíméletesen értesítették.”

Rohant, mint az eszeveszett. A szanatóriumban kiabált: él? Bólintottak, hogy él. De a szobába, ahol feküdt, egyelõre nem engedték be. Zárt ajtók mögött tanácskoztak tanárok, orvosok. Lolának egy segédorvos adott csillapítót. Az közölte vele, hogy a sérülés egyáltalán nem olyan súlyos, ahogy elsõ pillanatban hitték, egy gépkocsi ütötte el délben, amint hazafelé igyekezett, az elsõ két kerék át is haladt rajta, eszméleténél van, remélik, hogy meg lehet menteni, feltétlenül ezt remélik mindnyájan.

Amikor belépett a szobába, a beteg - fején a jégtömlõvel - halálsápadtan aludt. Könnyû rózsaszín takaró borította. Vért, sebet sehol se lehetett látni. Éter- és jódszag terjengett. Körötte két ápolónõ foglalatoskodott. Egy orvos az érlökését olvasta, várt, és beoltotta, aztán ismét várt, és ismét beoltotta.

Õvele nemigen törõdtek. Álldogált ott egy darabig, majd leült a díványra, és sírva fakadt. Aznap reggel még épen, egészségesen látta. Milyen gyorsan változik az élet. Orvosok jöttek-mentek. Nemigen beszéltek. Estefelé egy ápolónõtõl tudta meg, hogy a gerince törött el. Van ugyan egy kis agyrázkódás is, de az semmi.

Átöltözködött, nekigyürkõzött, ápolni kezdte. Úgy ápolta, mint egy haldoklót, õrjöngõ önfeláldozással, mert ki tudja, meddig ápolhatja. Virrasztott, ugrált, csöngetett. Ült mellette, és simogatta kezét. Azt nézte, ami van. Most nyugodtabban alszik, most ivott egy fél kanál narancslevet, most láza is csökkent egy tizeddel. Én is így szoktam ilyenkor. Ez a legjobb.

A beteg egy hétig lebegett élet és halál között. Lezajlott az agyrázkódás. Az orvosok biztatgatni kezdték Lolát. De csak akkor kezdõdött igazán a beteg kínszenvedése. Nyöszörögve aludt. Ha fölébredt, ordított. Még a bódítószerek se enyhítették fájdalmát. Mozdulni se tudott. A derekától kezdve megbénult. Lábai érzéketlenek voltak, hûdöttek. Miután megröntgenezték, kiderült, hogy két csigolyája tört el. Nyújtókötésbe tették - egyik hurok fönn a fején, a másik hurok lenn a lábán -, és nyújtották ezt a roncsolt testet, mint a pribékek az akasztott embert.

Lola most már reménykedett, hogy megmentheti. Tehát kettõzött gonddal ápolta. Áldozata már nem haldoklónak szólt, hanem annak, aki esetleg fölépülhet. Éjjel-nappal talpon, mellette. Egy hónapig le se vetkõzött. Nyúlszemmel aludt, öt-tíz percig, keze akkor is a kezén. Csak az õ érintését tûrte a beteg. Egyébként minden fájt neki. Kívül, mint a tûz, kérlek, belül, mint a jég. Melege volt, és didergett. Fejét borogatni kellett, lábát melegíteni. Lola végzett mindent. Emelgette, lepedõkben forgatta, etette és tisztogatta, esténként szeszes vattával mosta végig. Magával tehetetlen volt, mint egy csecsemõ.

Az orvosok figyelmeztették Lolát, hogy kímélje magát, a betegség elõreláthatólag hosszú lesz, s õ ki fog merülni. De nem törõdött semmivel. Ha az ember ilyesmit elkezd, nemigen bírja abbahagyni. Sajnálja azt az önfeláldozást, melyet befektetett, s attól fél, hogy hanyagságával elveszt mindent. Fut a pénze után. Enni is alig evett. Csak egy piskótát, egy pár szem szõlõt, melyet a beteg otthagyott, játékból. Már két hónapig feküdt az ura, változatlanul. Még mindig béna volt. Az orvosok abban bizakodtak, hogy a vérömleny lassanként felszívódik. Nem szívódott föl. Ekkor megint megröntgenezték, és elhatározták, hogy mûtétet végeznek rajta.

A mûtét háromnegyed óráig tartott, megnyitották a gerincoszlopot, és eltávolították a csontszilánkokat. Újra kezdõdött az egész, elölrõl. Megint virrasztani, reszketni. A mûtét sikerült. Csak tüdõgyulladása ne legyen. Tüdõgyulladása lett. Minden köhintésre végignyilallt rajta a fájdalom.

Tizennégy hónapig voltak a szanatóriumban. Aztán hazaszállították a beteget. Én, édesem, ekkor kezdtem járni hozzájuk. A szanatóriumba csak éppen bekukkantottam, a folyosón beszéltem Lolával pár szót, az urát egyetlenegyszer láttam az ajtónyíláson. Most minden héten meglátogatom õket.

Lakásuk kórházzá alakult. Feküdt a beteg, feküdt az orvosságosüvegek között, Lola pedig beszélt neki, olykor már egész gépiesen felkelt - beadott egy port, borogatást váltott, s folytatta. Valami csodálatos légkör volt itt. A betegség olyan, mint egy tündérmese, mely nem tart közösséget az élettel. Semmirõl se tudtak ezek, ami azóta történt. Tõlem értesültek, hogy közben a Bethlen-kormány is megbukott. Még ezt se tudták. Csak egymással törõdtek. Mennyi emlékük volt, Istenem, mennyi nagy és szép emlékük. Néha összenéztek, boldogan és gyermekesen, mintha valami titkuk lett volna.

Én egyformán bámultam mindkettõjüket. Meghatóak voltak így együtt, és szépek is. Az ura sápadt, kissé deres a halántékán, de még fiatal, csak harmincöt éves, õ pedig kilenc évvel fiatalabb nála. Sohase hittem, hogy Lola ilyesmire képes. Nem lehetett elcsalni az ágya mellõl. Két éve a moziban, színházban se volt. Lopva fürdött. Állta a harcot, és nem fáradt bele. Azzal is leszámolt, hogy az ura egész életében nyomorék marad majd. Tudod, gazdag lány volt, s minden vagyona ráment erre a betegségre. De még szomorú se volt. Csak az arca volt fakó és elszánt.

Szóval, kérlek, egyszer, amikor odamegyek, Lola kacagva szalad elém, s újságolja, hogy az ura tegnap már lábára állt. Azaz csak fölállították szegényt, mint egy állványt, pár pillanatig tartotta Lola meg az ápolónõ, aztán verejtékes homlokkal roskadt vissza ágyára. Micsoda öröm volt a házban. Késõbb minden héten jó hírek érkeztek. Már két lépést tett mankón, már három lépést tett, már körüljárta a szobát is, két botra támaszkodva. Újra járni kellett tanítani. Egy táncosnõ hetenként kétszer leckét adott neki, hogyan kell mozgatni a lábait, pusztán az izmaival, az idegei nélkül, mert idegpályái még mindig bénák voltak. Lola pedig biztatta. - Egy-kettõ - és tárt karral várta, mint anya a kisgyermekét.

Két és fél év múlt el a szerencsétlenség óta. Végre az utcára is kikerült. Lola karján. Együtt sétáltak. Egy tavaszi délután - emlékszem, május volt - Lola nyitott nekem ajtót. Rejtélyes mosollyal vezetett be. A beteg nem volt otthon. Kirepült a kalickájából. Maga ment el. Ekkor ment el maga elõször.

Természetesen meg kellett várnom. Izgatottan lestük Lolával, mikor jön haza. Mosolyogva az önállóságán, belépett. Új tavaszi felöltõ volt rajta, és új sárga cipõ, hiszen már három éve nem csináltatott új ruhát és új cipõt. A gomblyukában egy szál ibolya volt. Aznap este együtt vacsoráztunk.

Késõbb már ritkábban látogattam Lolát. Utoljára karácsony elõtt jártam nála. A szobalány valamit dadogott, hogy vidékre utazott a szüleihez. Tudod, mi történt? Elvált az urától. Igen, már ki is mondták a válást. Hogy miért? Hát azért, mert az ura megcsalta. Képzeld, azon a májusi napon, mikor elõször ment ki egyedül a maga lábán, az új tavaszi felöltõjében, az új sárga cipõjében, egy szál ibolyával a gomblyukában, akkor volt az elsõ találkája azzal a nõvel, akit azóta el is vett.

Hát érted te ezt? Hát meg lehet ezt érteni?

Nem, ezt nem lehet megérteni. Senki sem érti. Csak az én uram. Õ állítólag érti, az új lélektan törvényei alapján. Azt mondja, hogy ez természetes. Lola ura - legalábbis õ így magyarázza - elégtételt vett magának, hogy ez az áldott, kedves asszony évekig kitartott mellette, hogy annyiszor látta õt gyámoltalannak és nyomorultnak, s késõbb olyasvalakit keresett, aki nem ismerte így, akinek nem tartozik ennyivel, mert ilyen adósságot sohase lehet letörleszteni.

Bevallom, én ezt sem értem. Elmélet. Az uram azonban hozzátette: „Én mindenesetre kikérném, hogy egy angyal éljen mellettem. Az angyaloknak az égben a helyük, nem a földön. Figyelmeztetlek is, hogy ha te egyszer ilyen angyal akarnál lenni, akkor úgy kidobnálak, hogy repülnél, akár a szárnyadon, akár anélkül.” Hát mi legyek? - kérdeztem. Ördög? „Se angyal, se ördög - mondta -, hanem valami a kettõ között.” Angyal ördögszarvval, vagy ördög angyalszárnnyal? „Olyasmi - mondta -, nõ légy.” Hallottál már ilyent? Az is baj, ha nagyon jók vagyunk, az is baj, ha nagyon rosszak vagyunk. Annyi bizonyos, hogy a jóságra csak törekedni lehet. Úgysem érhetjük el sohasem.

No, szervusz, drágám, most megyek. Csak arra kérlek, tartsd titokban. Lola is titokban mesélte el nekem. Szóval, senkinek a világon. Különben, mit nagyképûsködjek? Az ember nem lehet se jó, se rossz. Hát add tovább, gyorsan, de a legnagyobb titokban.

1933