RÉSZEG KUTYA

Aki több évtizede él a föld hátán, az elõbb-utóbb tanúja lesz minden szörnyûségnek és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem is gondolt.

Múltkor például láttam egy részeg kutyát.

Teára voltam hivatalos. Fél tizenkettõkor érkeztem. A társaság még józan volt. De a kutya - a ház tiszteletre méltó, tizenegy éves kuvasza, akit évek óta ismerek - részeg volt. A szó szoros értelmében részeg volt, tökrészeg.

Künn az elõszobában találtam. Körötte már csak néhány vendég kíváncsiskodott. A többiek, miután tudomásul vették, hogy a kutya berúgott, visszamentek a társalgóba, s õk maguk igyekeztek inni, hogy utolérjék.

A kutyát a gyermekek itatták le, a konyhában. Bort öntöttek neki, egy mélytányérba. Eleinte hiába kínálgatták. Megszagolta a bort, és visszautasította. A kutya õsi bornemissza. Nem tett erre fogadalmat senkinek, nem tagja semmiféle szeszellenes szövetségnek. Elvbõl nem iszik. Elõdjei a történelem során, évezredek óta szintén nem ittak. Szükségbõl felhörpintették a mocsarak pállott vizét, a trágyalevet is, de a tokajit és a rajnait következetesen otthagyták.

Viszketõ jókedvükben a gyermekek cselhez folyamodtak. A mélytányérba belenyomkodták néhány májas és véres töltelékét. Ez az iszapos pép, mely mohón teleszívta magát borral, már csábította. Lefetyelni kezdte, elõbb kelletlenül, mert idegen ízt és szagot érzett, de a zsír, a vér, a hús olyan nyelvet beszélt, melyet õ is megértett, egyre jobban biztatgatta, és így hamarosan gyomrába hányta az egész kotyvalékot. A gyermekek vérszemet kaptak. Megismételték a tréfát. A kutya a másik tányér tartalmát is elfogyasztotta, sõt végül - nyilván azt gondolhatta, „egye fene, most már mindegy” - a tányér alján levõ bort is felszürcsölte. Több mint egy fél liter szamorodnit ivott ki, körömcseppig.

Mindez alig tíz perce történt, és alig tíz perc alatt. Közben a gyermekeket leszidták, ágyba kergették. A kutya meredten állt elõttem a négy lábán, lógó fõvel, besunyt farokkal. A szobalány elmondta, hogy a bor hatása nem mindjárt mutatkozott rajta. Egy darabig tûnõdve üldögélt az üres tányér elõtt, a bajszát nyalogatva. Járkálni próbált. Nem sikerült. Több ízben megkísérelte ezt, egyre izgatottabban. Ide-oda dülöngélt, tántorgott. A gyerekek hahotájától kísérve bevánszorgott az elõszobába. Azóta itt állt, a heveny szeszmérgezés izgalmi állapotában, nagyon nyugtalanul. Moccanni sem mert. Bölcs, öreg állat létére érezte, hogy olyan földindulás van, amilyent még soha életében nem tapasztalt. Nem is erõszakoskodott. Csak várt, hogy mit hoz a sors.

Látszott rajta, hogy nem egészen érti a helyzetet. Azt se tudta, hogy kutya-e, vagy macska. Szólongattam a nevén. De nem válaszolt - mint máskor - nyájas farkcsóválással. Kimondhatatlanul bambán bámult rám. Szerettem volna az udvarra csalogatni, hogy a szabadban kijózanodjék. Simogattam homlokát. Meg is indult. Egy-két lépést tett, bóklászva, akkor azonban kalimpáló lábai összecsukódtak, lerogyott a földre, ott elterült, magával tehetetlenül.

Egy zsámolyra ültem melléje. Milyen is egy részeg kutya? Felületes szemléletre szakasztott olyan, mint egy józan kutya. Nem sápadt. Pofáját szõr borítja. Nem gajdol pityókásan, hogy „bort ittam és boros vagyok”, nem locsog, nem dadog, nem mesél sikamlós adomákat. Türelmesen, megadóan hallgat. Nagyon szomorú. De a kutya - fõképp az öregebbje - mindig nagyon szomorú. Csak olykor-olykor vihog a fogával, jelezve az örömét.

Engem leginkább ez a néma szomorúsága döbbentett meg. Pokolian szenvedhetett, testileg, lelkileg is. Néhány lépésrõl is hallatszott, hogy gyomrában kotyog-fortyog a sok folyadék, marja nyálkahártyáit a szesz, a tilalmas szesz, melyet megannyi kutyanemzedéken át egyetlen õse sem ízlelt meg. A nagyagy ködbe borult, a kisagyban a mozgást szabályozó központ megbénult. Milyen csodálatosan zárkózott egy állat. Mindössze kifejezéstelen szemét tartotta nyitva, az egyetlen eleven rést, melyen keresztül lelkébe pillanthattam volna. Ide futott minden szenvedése. De szemén se vettem észre semmi különöset az én emberi szememmel. Legföljebb azt, hogy nézése réveteg volt, és szembogara merev.

Mint bácskai, gyermekkoromtól fogva szakértõje vagyok mindenféle részegségnek. Sürgõsen intézkedtem. Bemártattam egy törülközõt, s fejére tettem. A borogatást tûrte. Zihálva, szaggatottan lélegzett. Kezem fejével megérintettem az orrát. Szárazon parázslott. Láza volt. Néha akkorát szusszant, hogy körötte valóságos szélvihar támadt. Orra elé tartottam egy darab húst. Észre se vette. Feketét fõzettem, s kiöntöttem egy tányérba. Vizet is rakattam köréje, több tányérral. Oda se szagolt. A folyadékkal szemben most bizalmatlansággal viseltetett.

Másfél óráig gyötrõdött, nyögött, ide-oda forgolódva. Késõbb elaludt. Harsányan horkolt egy óra hosszáig. Fél háromkor azt jelentették, hogy a kutya fölébredt. Ekkor sikerült kituszkolnom a lépcsõházba, a hideg levegõre. A szenvedõ állatok szeretnek mennél mélyebb helyre menekülni. Ha díványon vannak, lemásznak a földre. Szívesen bújnak ilyenkor gödrökbe, árkokba is. Õ is ennek a titokzatos ösztönnek engedelmeskedett, amikor lassan és óvatosan lefelé kezdett bandukolni, csakhogy egyensúlyát vesztette, és hanyatt-homlok gurult, bukfencezett le hat lépcsõfokon a kapu elé. Ott a hátára zuhant, és kinyúlt, eszméletlenül, négy lábát petyhüdten a magasba tartva. Szegény tökéletesen elitta az eszét. Azt hittem, hogy vége.

Fölcsengettem egy állatorvost a legédesebb álmából, és kértem, hogy azonnal jöjjön. Addig úgy segítettem a betegen, ahogy tudtam. Két elülsõ lábát ütemesen mozgatva, mesterséges lélegzést alkalmaztam rajta. Valamit fölocsúdott. De orra most jéghideg volt. Úgy feküdt, mint egy zsák. Beállt a részegség második állapota: az izgalmi után a levertségi. Tudtam, hogy ilyenkor a részeget nem szabad künn hagyni, mert gyorsan párolog, rengeteg hõt veszt, és könnyen megfagyhat. Többedmagammal visszacipeltem az elõszobába. Egy szõnyegre fektettük, pokrócokba bugyoláltuk. A fejborogatást abbahagytuk. Erõsen cukrozott tejeskávét melegítettem. Semmi áron sem akart inni. Eszembe jutott, hogy nálunk a részeg emberek fehércukrot majszolnak. Odavetettem neki egyet. Minthogy még mindig félt a helyváltozástól, nem nyúlt utána. Szájába adtam. Elropogtatta. Tizennégy kockacukrot evett meg. Ettõl megszomjazott. Eléje rakattam egy tányér vizet, melybe elõzõleg egy kis szódabikarbónát hintettem. Vedelte. Jólesett neki. Égett a pokol. Hét tányér vizet ivott meg egymás után. Késõbb a tejeskávéból is megivott három tányérral.

Hajnali fél ötkor lépett be az állatorvos. A történteken egyáltalán nem csodálkozott. Azt mondta, minden évben öt-hat ilyen esete van. Két lábra állíttatta velünk a kutyát - így majdnem akkor volt, mint õ maga -, s szívhallgatóval vizsgálta szívét. Legyintett, hogy kutya baja. Különben intézkedéseimet helybenhagyta. Meg is dicsért értük.

A kutya öt órakor talpra állt. Az egyik szeme egy kissé véres volt. Neve hallatára bágyadtan és hálásan csóválgatta farkát. Kiment az udvarba. Már ugatott is, rekedten, mogorván, mint mikor a másnapos emberek - borcsömör után - dörmögve káromkodnak.

Egyéb tennivalóm nem volt. A személyzetnek lelkére kötöttem, ügyeljen, hogy a jövõben ne forduljon elõ ilyesmi, mert a kutya még rá talál kapni az italra, és elzüllik. Semmi esetre se engedjék ki egyedül az utcára. Engem végtelenül elszomorítana, ha egyszer erre jártomban a sarki kiskocsmában lelném õt, amint az asztalt veri, s a cigánnyal húzatja a fülébe. Fél hatkor a társaságnak diadalmasan újságoltam, hogy a kutya kijózanodott. Ez azonban nemigen érdekelte õket. Most õk voltak részegek.

Elmenõben a ház úrasszonyát megkértem, hogy ebédre fõzessen majd a kutyájának - amint dukál - korhelylevest.

1933