|
Hat-hét évvel ezelõtt összeismerkedtem egy rokonszenves
amerikai fiatalemberrel, aki itt töltötte a nyarat. Bécsbõl összerakható
csónakján evezett le a Dunán. Mézszõke haja volt, kihajtott apacsinge, villogó,
fehér foga. Egy társaságban mutatkoztunk be. Néhányszor meglátogatott
bennünket. Mi õt egyszer. Mindössze ennyire emlékszem. Azután elutazott. Kicseréltük
névjegyünket. Megígértük, hogy majd írni fogunk egymásnak, de nem írtunk.
Múltkor
levelet kaptam egy szállónkból. Egy másik amerikai írta, aki szintén itt
idõzött a feleségével. Nagyon sok amerikai van a világon. Mézszõke barátomra
hivatkozva kérdezte, mikor tehetné tiszteletét. Közölte, hogy szegrõl-végrõl
rokonok is. Közben tudniillik mézszõke barátom megnõsült, de el is vált, õ - a
levél írója - az én mézszõke barátom elvált feleségének a sógora.
A kapcsolat
kissé távolinak, lazának látszott. Azt feleltem, bármikor kész örömest vendégül
látjuk õket, már csak azért is, hogy halljunk valamit barátunkról, de ebben a
pillanatban egész családunk náthalázban fekszik. Azt hittem, ezzel az ártatlan
hazugsággal mindennek elvetem majd a gondját.
Tévedtem.
Egy hétre rá az amerikai szeretetre méltó levélben az iránt érdeklõdött, vajon
felépültünk-e. Én hasonló szeretetre méltó levélben nyugtattam meg, hogy
egészségesek vagyunk, mint a makk, s a hét végén meg is hívtam õket teára.
Akkor
azonban tényleg valamennyien ágynak estünk. Lehetetlen volt betegséggel
elõállni. Ez pimasz hazugságnak látszott volna. Megtelefonoztattam, hogy
sürgõsen el kellett utaznunk. Most már azonban szégyenkeztem. Magam
jelentkeztem. Hosszú, bocsánatkérõ, alázatos levélben rimánkodtam, hogy
jöjjenek el, maguk tûzzék ki a napot, az órát, nekünk mindegy, okvetlenül
várjuk õket. Megérkezett a várva várt válasz: vasárnap délután hatra
ígérkeztek.
Én a
külföldiekkel mindig udvariasan viselkedtem. Szeretem õket, és szánom.
Idegennek lenni valahol szinte szervi hiba. Messze a hazámtól én is úgy érzem
magam, mint egy nyomorék. Ide-oda botladozom, nem ismerem az embereket, a
szokásokat, a szavak és kifejezések napi árfolyamát. Bûnbánóan vezekelve vártam
vendégeimet. Csakhogy aznap nyakig ültem a munkában. Egyre boldogabban,
lázasabban dolgoztam. Kétségbeesetten tekintettem a rohanó mutatókra. Amint
múlt az idõ, az életemet adtam volna, hogy elmaradjon ez a találkozás.
Mit
lehetett tennem? A betegség, a sürgõs elutazás már kopasz mentség volt. Egy
darabig meddõn lázadoztam. Végre kora délután mentõ ötletem támadt. Ezek a
derék amerikaiak nem ismernek engem, csak egy ismerõsömet, akit én alig
ismerek. Fölszólítottam egy régi cimborámat, egy állástalan mérnököt, aki két
évig élt künn Angliában, s arra kértem, hogy helyettesítsen. Eleinte nem akart
kötélnek állni. Óradíjat ígértem neki. Akkor belement. Fölszólítottam egy angol
nyelvtanárnõt is, hogy vállalja a teán a háziasszony tisztjét a dupla
óradíjért. Õ is hajlandónak mutatkozott erre.
Délután
négykor úgy jelentek meg nálam mind a ketten, mint a bérgyilkosok. Bemutattam
õket egymásnak. Megmagyaráztam, mi a szerepük. Általában viselkedjenek úgy,
ahogy mi viselkednénk hasonló helyzetben. Többnyire mondják azt: „igen”. Néha
azonban ezt is: „nem”. Az idõre mondják azt: „szép”, a világ általános
helyzetére: „borzasztó”. Mutassák a vendégeknek lakásunkat, esetleg családi
arcképeinket is. A teát már fõzték. Otthagytam õket.
A teadélután várakozáson felül
sikerült. Fél tízig maradt együtt a meghitt társaság, s alig tudott elválni.
Mérnök cimborám szerényen fogadta a bókokat, munkásságomat jelentéktelen semmiségnek
nevezte, bevezette õket dolgozószobámba - véletlenül az ebédlõbe nyitott, de ez
egyáltalán nem volt baj -, s a baráti emlékezés tûnõdõ mosolyával hallgatta, mi
mindent élt meg azóta mézszínû amerikai barátom. A nyelvtanárnõ a megértõ
hitvest alakította. Folyton a szavába vágott, és ellentmondott neki.
Másnap a
szálló küldönce levelet hozott, s egy gyönyörû fehér orgonaágat. A hálás
amerikaiak küldték. Biztosítottak, hogy soha életükben nem mulattak ily jól, s
bármily sok szépet hallottak felõlünk, nem hitték, hogy én ily ragyogóan
szellemes, megvesztegetõen közvetlen vagyok, s feleségem ily házias és vendégszeretõ.
Az
amerikaiak hazautaztak. Otthon elmondták mézszõke barátomnak, milyen kedvesen
fogadtuk õket, s mézszõke barátom áradozó levélben köszönte meg figyelmünket.
Azóta állandóan levelezünk. Barátságunk mindinkább elmélyül. Hallom, hogy a
mérnök is gyakran találkozik a nyelvtanárnõvel.
A hazugság
annyi, mint egy porszem. Azt reméltem, hogy elröppen a levegõbe. Nem így
történt. Egyre jobban nõ. Izgatottan várom a fejleményeket.
1933
|