A TALÁLT PÉNZ

Tintát, pecsétviaszt vásároltam. A fizetésnél észrevettem, hogy nincs apróm.

- Csak százpengõsöm van - mondtam.

- Kisasszony - rendelkezett a kereskedõ, aki épp a pénztárnál állt. - Váltson.

Kattant a fizetõgép.

A kisasszony - szõke, vérszegény leány - a recés gumitányérra szórt néhány bankjegyet: egy ötvenest, egy húszast, tízeseket is, s a papírokat ezüstpengõkkel, rézfillérekkel cukrozta.

Csak félszemmel sandítottam oda. De úgy rémlett, hogy téved.

- Rendben van ez? - kérdeztem szórakozottan.

Még egyszer megolvasta.

- Rendben, kérem - felelte.

A kereskedõ kikapta kezébõl a pénzt. Õ is megolvasta. Ötven, hetven, kilencven, száz - hadarta -, parancsoljon, köszönöm.

Lassan szedegettem össze a pénzemet.

Ezalatt a kisasszony is, a kereskedõ is aggódva figyelt.

- Megvan? - kérdezték egyszerre mind a ketten.

- Meg - szóltam, és kimentem az utcára.

Sárga, nyugodt délelõtt ragyogott. Ide-oda kóvályogtam. Betértem egy kávéházba, és csokoládét reggeliztem. Amikor ott fizetni akartam, kiderült, hogy több van nálam, mint száz pengõ. Számlám a papírkereskedésben három pengõ és egynéhány fillért tett ki. Nyilvánvaló volt, hogy nem száz pengõbõl adtak vissza, hanem százhúszból.

Életemben elõször fordult ez elõ. Az már sokszor elõfordult, hogy kevesebbet kaptam, s otthon jöttem rá, napok múlva.

Most meglepõdtem.

„Ezek engem boldogítani akartak húsz pengõvel - gondoltam. - Hogy miért, az az õ titkuk. Bizonyára szükségük volt erre, hogy jóvátegyenek valamit, hogy vezekeljenek valamiért, s éppen az én személyemet választották ki. Csak az a mulatságos, hogy ketten voltak. Hiába figyelmeztettem õket. Összetartottak. Támogatták egymást a tévedésben. Cinkosok voltak abban, hogy vakok. Üsse kõ. Manapság, mikor a »tudattalan«-ról úgy beszélnek, mint egy közismert moziszínészrõl, ilyesmit tudomásul nem venni lélektani tudatlanság vagy udvariatlanság. Hát legyen meg az akaratuk.”

Még sohase tettem effélét. Nem erkölcsi finnyásságból, hanem okosságból. Ami nem az enyém volt, az nem érdekelt.

Rómában évekkel ezelõtt egy elõkelõ fogadóban laktam. Egyszer éjfél után kettõkor érkeztem haza, amikor már mindenki aludt. Bementem a közös mosdóhelyiségbe. Amint az üveggömbbõl szappanlevet csorgattam a kezemre, az éles villanyfényben a zománcos mosdó káváján egy gyémánt karcsatot pillantottam meg. Valaki mosakodott, letette, és ott felejtette. Fölemeltem, nézegettem. Öt óriási gyémánt tündöklött rajta, s körötte apróbbak, rengeteg, mint a Nap és Hold körül a csillagok, mint a Tejút gyémántpora. Nagy érték lehetett. Nem akartam otthagyni, mert féltem, valaki még elemeli. Magasba tartva, magam elé, láthatólag vittem ki a homályosan világított folyosóra, és lassan lépegettem, nehogy elsurranó tolvajnak nézzenek. Emeletrõl emeletre bolyongtam, míg végre egy pincért találtam, azzal fölkeltettem a tulajdonost, s a pincér jelenlétében átnyújtottam neki. A tulajdonos a fejét rázogatta. Hol az ékszerre tekintett, ámuldozva, hol reám, döbbenten, mint egy õrültre. Derék, õszbe csavarodott proprietaro volt, kétségtelen talpig becsületes ember, akinek a tisztesség az üzleti elve, de éreztem, hogy õ is kísértésbe esett ezen a késõ éjszakai órán, ahogy álmából fölverték, s éreztem, hogy lehetett volna „beszélni vele”. Szakértõként magyarázta a karcsatot. Stupendo, ismételgette, stupendo. Meg is becsülte. Egy összeget mondott, amelyet én évek alatt se tudok megkeresni.

Másnap a pincér levelet hozott szobámba. A borítékból egy névjegy hullott ki, grófi koronával. Egy lengyel grófné küldötte. Névjegye aljára mindössze egy kurta francia mondatot firkantott. Így köszönte meg „kedvességemet”. A dolog részérõl el volt intézve. Az én részemrõl is.

De mi tûrés-tagadás, ez a húsz pengõ jólesett. Még nemigen jutottam ingyen pénzhez. Melengette zsebemet. A szivarostól vettem egy doboz egyiptomi cigarettát.

Künn az utcán vettem egy gyöngyvirágcsokrot is. Odavetettem egy pengõt. Nem kértem vissza. Fölvillanyozva, cél nélkül - boldog céltalansággal - sétálgattam. Nem mentem haza dolgozni. Kiszámítottam, hogy ezért a pengõért körülbelül egy óráig pihenhetek. A budai hídfõnél egy pengõt adtam egy koldusnak, a pesti hídfõnél egy pengõt egy másiknak.

Megállítottam egy gépkocsit. Kihajtottam a Ligetbe.

„Nem - mondtam magamnak a Ligetben -, ezt a pénzt, melyet a véletlen tukmált rám, szinte erõszakosan, nem fogom elkótyavetyélni. Veszek rajta valamit.”

Egy pár kesztyût vettem, egy finom, kávébarna szarvasbõr kesztyût, amilyenre már régóta áhítoztam, de eddig még sohasem engedtem meg magamnak. Gyönyörködve szemléltem. Kifizettem, és felöltõm zsebébe gyûrtem. Fölszálltam a kocsira, hogy hazahajtassak.

Benn a kocsiban így tûnõdtem:

„Ez a kesztyû lesz az emlék. Mindenkinek megmutatom: »Nézzétek, ezt adta a sors, ez az élet ajándéka, ezért nem kellett robotolnom.«”

Megint elõvettem, nézegettem. Puha volt, olvatag, bársonyos. Mintha egy nõvel fognék kezet.

De csak az egyiket találtam, a balt. A jobbat nem találtam. Kiforgattam zsebeimet, még a mellényzsebeimet is. Sehol se leltem.

Visszahajtattam az üzletbe. Ott se volt. Valahol máshol ejthettem el.

Amíg hazafelé robogtam, azon töprengtem, hogy mit lehet csinálni egy fél pár kesztyûvel, Hajdan vaskályhákat tisztogattak vele. De nekünk melegvíz-fûtésünk van. Fájós ujjakra is használják. De mikor sebzem meg én az ujjam? Dühösen kihajítottam az ablakon. Legyen boldog, aki megtalálja. Egy rokkant, akinek épp a jobb keze hiányzik, talán megörül neki.

Már a lakásomhoz közel voltam, amikor az ülésen fölfedeztem a jobb kesztyût. Addig rajta ültem. Most megvolt a jobb, de a bal hiányzott hozzá. Hát a jobbat is kidobtam a kocsi ablakán.

A díjmérõ hét pengõt mutatott. Számolni kezdtem:

- Ez 7 pengõ, a kávéház 10 volt, a gyöngyvirág 1, a koldusok, az alamizsna 2, a kesztyû 20, ennélfogva én ma délelõtt 40 pengõt költöttem el ezért, drága mulatság. Rossz üzlet. Holnap visszaadom a húsz pengõt.

Így is cselekedtem.

Mindjárt reggel benyitottam a papírkereskedésbe. Vettem egy ív papírt. A pénztáros recés gumitányérjára rátettem két fillért, s melléje, némán, húsz pengõt. A szõke, vérszegény kisasszony bámult.

- Tegnap húsz pengõvel többet adott - súgtam neki mosolyogva.

- Én?

- Maga, maga.

- Az lehetetlen - mondta, és elpirult.

- De igen.

- Micsoda? - riadt föl a kereskedõ, aki figyelmes lett halk vitánkra, és máris ott termett. - Valami baj van?

- Semmi - legyintettem. - Egy kis tévedés.

- Talán kevesebbet adott?

- Sõt - mentegettem a kisasszonyt -, többet. Húsz pengõvel. Visszahoztam.

- Többet? - kiáltott a kereskedõ. - Már megint - állapította meg egy vádló tekintettel a kisasszony felé, mert úgy látszik, már sok lehetett a rovásán. - Mondja, kisasszony, megõrült maga? - és csapkodta a kezét.

A leány hebegett valamit, aztán sírógörcsöt kapott, arcát zsebkendõjébe temetve eltûnt egy üvegajtón. A kereskedõ halálsápadtan meredt maga elé. A tönköt látta, a csõdtömeget, azt a jelenetet, amint a híd karfájáról a Dunába veti magát. Reszketett.

- Mi, kérem, itt dolgozunk - fordult felém -, ezekben a nehéz idõkben, és akkor, kérem, õ dobálja a pénzt. A maga pénzét dobálja! - ordította az üvegajtó felé.

Beült a pénztárba. Egy diák fizetett, aki valami irkát vásárolt.

- Mennyi marad?

- Nyolc fillér - rebegte a diák.

- Ez itt nem nyolc fillér - mondta a kereskedõ, és többször egymás után olvasta a filléreket remegõ, izzadt tenyerében. - De igen. Mégis nyolc fillér. Bocsánat. Az ember igazán megõrül.

Szégyenkezve sompolyogtam ki.

Sokáig nem mertem mutatkozni a papírkereskedésben. Múltkor, hogy arra jártam, láttam, hogy a pénztárban új kisasszony ül, egy szemüveges, fekete, kövér. A régit elbocsátották.

Barátaim, akiknek elmeséltem ezt a történetet, szemrehányással illettek.

- Mit okoskodtál, kérlek. Nem kellett volna szólnod. Akkor a kereskedõ se bomlik meg, a kisasszony se veszti el az állását.

- Tudom - feleltem nyugodtan. - Abból, hogy rosszat cselekszünk, többnyire rossz származik. De sajnos, többnyire rossz származik abból is, hogy jót cselekszünk. Nem is azért tettem én ezt. Kiszámítottam, hogy ha megtartom azt az átkozott húsz pengõt, rövidesen koldusbotra jutok, mert már az elsõ napon is negyven pengõ uzsorakamatot fizettem utána. Ehhez én szegény vagyok. Elismerem, semmi esetre se volt szép tõlem, hogy visszaadtam. De nem tehettem egyebet. Végre az ember önzõ...

1933