VALAKI

Éjfél után egy elhagyott kávéházba vetõdöm, ahol még sohase jártam. Hajszos nap után üldögélek, lógó karral, mint a fáradt úszó.

Hirtelen valaki átköszön hozzám a szemben levõ harmadik-negyedik asztaltól, nyájasan, kedves sugárzással, egy fiatalember, aki szintén egyedül üldögél az asztalnál. Kék szeme mosolyog az örömtõl, hogy fölismert.

Mihelyt kirezzent tûnõdésembõl, én is fölismertem õt. Ez a fiatalember gyermekorvos, tanársegéd. Csak egyetlenegyszer jöttem vele össze, még a télen, Elzász orvostanár vacsoráján, de ott nyomban rokonszenvesnek tartottam, és megszerettem.

Visszaköszönök neki, mosolyogva, a kezemet lengetve. Igazán örülök, hogy õ örül a láttomon.

Mégis valami megalázottság marad bennem, valami lelkifurdalás. Csak nem gondolja felõlem, hogy már annak elõtte is észrevettem, s megvártam - elvártam -, hogy õ köszönjön nekem elõször? Én az ilyen embereket megvetem. Egyszerre tartozunk köszönni egymásnak, szinte versengve az elsõségért. Nincs kor, rang, érdem vagy vagyon, ami fölmenthetne bennünket ettõl az emberi kötelességtõl. Ha az utcán találkozunk, már messzirõl kell jelezni erre való készségünket, már elõbb föl kell röpülnie tekintetünknek, mint a hajózászlóknak az árbocra, s a köszönés csak ennek természetes következménye lehet, elõzködés és nem erõharc. Ez az én erkölcsöm, az én udvariasságom erkölcse. Az, aki vét ellene, senki és semmi elõttem. Ennélfogva minden ismerõsömnek elõre köszönök, ha van rá módom, de ha azt tapasztalom, hogy ezt ki akarják erõszakolni, hogy megkövetelik szenvedõleges tiszteletadásomat, melyet õk legföljebb viszonozni hajlandók, akkor többé nem köszönök nekik. Még vissza se köszönök.

Félreértések elkerülése végett, jó volna tudatnom ezt a kitûnõ gyermekorvossal. Átsétálhatnék az asztalához. Csak ne volnék ilyen halálosan kimerült. No, majd más alkalommal jóváteszem.

Az alkalom nem késett.

Néhány nap múlva este a zsúfolt villamoson robogok hazafelé. Künn állok a tornácon, megpillantom õt. Egy sarokba bújva valami könyvet olvas. Sikerül meglesnem azt a pillanatot, amikor föltekint. Tüntetõleg megemelem kalapom, és rámosolygok. Õ szintén megemeli kalapját, és rám mosolyog a fiatal, kék szemével.

Késõbb, hogy az utasok zöme leszáll, s a kocsi majdnem kiürül, hozzásietek. Viharosan rázom a kezét. Mellé telepszem.

- Hogy van? - vallatgatom.

- Köszönöm. És ön?

- Köszönöm - válaszolok. - Hazafelé?

- Nem. A nagybátyámhoz. Minden szerdán náluk vacsorázunk, õsidõktõl fogva.

- Ahá, családi vacsora.

- Az - bólint.

- Mit olvas?

Kezembe adja a könyvet. Künn a tornácon azt hittem, valami orvosi munkába merül, mely a gyermekbénulásról vagy ilyesfélérõl szól. Tévedtem. Szépirodalom. Esmond Henrik. Ez meglep, és fokozza iránta a nagyrabecsülésem. Mindig azt vallottam, hogy a kiváló emberek minden iránt érdeklõdnek: számukra az egész világ egy.

- Még diákkoromban olvastam - jegyzi meg. - Most újra elõvettem.

- No, és hogy tetszik?

- Isteni - feleli.

A válasz kissé lehût. Én sohase jellemeznék így egy könyvet, mert a dolgok fölöttébb sokrétûek és bonyolultak. De õ végre gyermekorvos és olvasó.

Zavaromban az angol humorról dadogok valamit. Miután nem kapcsolódik, abbahagyom. Feléje fordulok:

- Sokat dolgozik?

- Bizony - sóhajt. - Reggeltõl estig. Robotolok.

Panaszkodik. A gazdasági válság az egész világon óriási, az emberek szegények, nincs pénzük a legszükségesebbre sem, kenyérre, orvosságra, ruhára. Elmeséli, hogy ma délután elõször látott elgázolást. Egy gépkocsi az Aradi utca sarkán elütött valami nénikét. Borzasztó volt, borzasztó.

Így beszélgetünk mindenfélérõl, a papagájokról, a gyorsírásról és a négerkérdésrõl is, szóval arról, amirõl az emberek beszélgetni szoktak.

Én szóba hozom ezt a cudarhideg, rendellenes idõjárást. A társalgást csínján az õ mestersége felé terelem.

- Sok most a beteg?

- Természetesen, mindenki meghûl, náthás.

- A gyermekek is - teszem hozzá.

- Azok is - veti oda.

Tartózkodónak látszik. Ez azonban még rokonszenvesebbé teszi a szememben. Vagy én az elõbb nem voltam tartózkodó, amikor õ Thackeray-t dicsérte? Különben lehet, hogy nem is tartózkodó, csak szerény. Nekem kell buzgólkodnom. Elõhozakodom a vitustánccal, a tejoltásokkal, az anaphilakával. Összevissza kotyogok mindent:

- Úgy látom, hogy a vörheny az utóbbi évtizedekben feltûnõen enyhült. Micsoda félelmes, ragadozó betegség volt még a gyerekkorunkban. Most úgy megszelídült, mintha a tigris macskává változnék. El fog tûnni a föld színérõl, akár a himlõ, a lepra, a dögvész. Végül maguk a betegségek is megbetegszenek és elpusztulnak.

- Igen - hagyja rám.

Ha valamirõl sokat tudunk, akkor hallgatunk. Csak a mûkedvelõk biztosak és bõbeszédûek. A teljes tudás - a külsõségben - fölöttébb hasonlít a teljes tudatlansághoz.

Szégyenkezem, hogy ennyit elméskedtem és kotnyeleskedtem. Én is hallgatok. Aztán ezt kérdezem tõle:

- Mit csinál Elzász?

- Elzász? - ráncolgatja a homlokát. - Kicsoda is az?

- Hát a mi közös barátunk. Elzász, a tanár. Az orvostanár.

- Olyan én nem ismerek - jelenti ki. - Ismerek ugyan egy Elzászt. De az fõfelügyelõ a vasútnál.

Rámeredek. Most az orra töve körül egy vonást fedezek föl, egy éles kifejezést, egy kemény árnyalatot, valami roppantul idegent, ami még mindig roppantul emlékeztet ismerõsömre, de azért tüstént megérteti velem, hogy nem õ az, s én ezt az embert, akirõl fogalmam sincs, hogy kicsoda-micsoda, összetévesztettem a gyermekorvossal, akivel annak idején együtt vacsoráztam és múltkor a kávéházban találkoztam.

Õ is rám mered. Lelkében hasonló folyamat mehet végbe, mert mély lélegzetet vesz, és elhúzódik tõlem. Kétségtelen, hogy õ is összetévesztett valakivel, és neki sincs fogalma, hogy ki vagyok. De vajon minek nézhetett engem?

Ebben a pillanatban egy világ omlik össze mindkettõnkben. Az ûrben lengünk személytelenül, megfosztva egyéniségünktõl, szinte megsemmisülve.

Így töprengek magamban:

„Mi történt itten? Semmi olyasmi, ami csorbát ütne a világrenden. Én azt hittem, hogy õ õ, õ pedig azt hitte, hogy én én vagyok. Minthogy ez tévedésnek bizonyult, nem is mi találkoztunk, csak két ember, minden jelzet és név nélkül. De kiderült, hogy két ilyen ember is rokon, és épp elég mondanivalója akad egymásnak. Elbeszélgettünk, nem is nagyon unatkoztunk. Semmi okom sincs, hogy ezt az urat ezután lenézzem.”

Õ is erre a végkövetkeztetésre juthatott, mert kirántja zsebóráját, felém tartja, és bizalmasan közli:

- Elkéstem. Nagybátyámék mindig fél kilenckor vacsoráznak, nagyon pontosak. Ezek agyon fognak ütni.

- Na - szólok kedélyesen és megbocsátólag -, azt talán mégse teszik. Hiszen tudják, mennyire el van foglalva, mennyit dolgozik.

- Igaz, igaz - kacag -, de ezek afféle régimódi, békebeli emberek, nem nyárspolgárok, csakhogy velük ám nem lehet...

Nem fejezi be mondatát. Látja, hogy a föltételes megállóhoz közeledünk, fölugrik, mindjárt ki kell majd szállnia. Melegen kezet szorít velem. Szemembe néz, és ezt mondja:

- Igen örültem.

- Én is - válaszolok, és úgy érzem, hogy nem is nagyot hazudtam.

1933