KERESKEDELEM

Ezen a tunya, aluszékony alföldi fürdõtelepen, ahol átásítozom napjaimat, múltkor fölfedeztem egy újságosbódét, közvetlen a közelünkben. Addig nem is vettem észre. Mindig a hetedik határba kellett gyalogolnom egy levélborítékért, egy szál gyufáért.

Cifra papírok lobogtak róla, a haladást, az élet pezsgõ szellemét hirdetve. „Az összes hazai s külföldi lapok és folyóiratok.” „Borotvapengék szakszerû élesítése.” „Tûzkövek.” „Öngyújtók javítása.”

Könnyes szemmel üdvözöltem. Végre, végre-valahára. Lefekvés elõtt még egyszer megnéztem az ablakból, hogy nem álom-e. De ott volt. Biztatólag derengett felém a sötét fák közül, mint valami világítótorony.

Mihelyt megvirradt, odarohantam, hogy bevásároljam ezt-azt, ami szükséges, egy egész hónapra, egy egész életre.

- Kérem - lihegtem -, kérem.

- Azonnal - csitított egy komoly, lassú hang.

A hang felé pillantottam.

Minthogy a hang tulajdonosát a cifra papírokkal teleragasztott üvegkalitka eltakarta, csak egy szürke mellényt láttam, s a szürke mellényen egy ezüst óraláncot. Bekukucskáltam.

A szürke mellény lefelé egy szürke nadrágban folytatódott, fölfelé pedig egy kemény gallérban, egy régimódi, babos csokornyakkendõben, egy gyér, ápolt fehér szakállban, egy redõs, de jóságos arcban, melyben kék szemek ragyogtak, szóval egy tiszteletre méltó, méltóságára tartó, vidéki öregúrban, aki ennek az újságosbódénak korlátlan ura, s hivatása szerint valószínûleg ki is szolgálja a közönséget.

Nem tetszett neki, hogy kíváncsiskodom. Rám szólt:

- Tessék várni.

- Igenis.

Nem értettem, hogy miért kell várnom. Más vevõje nem volt, csak én. Õ pedig ott benn semmit se csinált. Csak állt mozdulatlanul, s az üvegkalitka falára bámult. De azért vártam.

Két-három perc múlva érdeklõdött.

- Nagyon siet?

- Nem nagyon.

- Azért - mondta. - Sietni sohase jó.

Megint elmúlt egy kis idõ. Akkor ezt kérdezte:

- Mit óhajt?

- Sok mindent - hadartam. - Elõször is külföldi lapokat. Van minden?

- Hogyne.

- Az Illustration-t, s talán a Times-t is.

Sarkon fordult. A bódé homályos belsejében rakosgatott sokáig.

A helyi újság egy régi számát nyújtotta, s egy ponyvaregényt.

Nagyot néztem.

- Cigaretta?

- Jelenleg éppen nincsen. Elfogyott. Jövõ héten lesz. Ha lesz. De szivarom van.

Sohase szivaroztam.

Mindenesetre összevásároltam annyit, hogy naponta megkaphassam a jó közérzésemhez föltétlenül szükséges nikotinmérgezésemet, mely nélkül már élni se tudnék.

Bélyegeket kértem. Mindenfélét, belföldre, külföldre. Mióta itt szórakozom, senkinek se írtam. Legalább harminc levéllel tartozom.

Leemelt a polcról egy ütött-kopott füzetet. Lapozgatott benne, s fölsóhajtott. Elém tette. Egyetlen bélyeg volt benne.

- Bocsánat, ez okmánybélyeg.

- Okmánybélyeg? Hát az is bélyeg.

- Sajnos, én nem használhatom.

- Vegye meg - kérlelt minden átmenet nélkül, s kissé oldalt billentette a fejét.

Ránéztem. Az okmánybélyegre néztem. 27 pengõ 50 fillér. Sokalltam.

Õ nem tett le kedvenc ötletérõl. Folyton simogatta repedezett, öreg körmeivel. Felém tartotta, csábítólag:

- Szüksége lehet rá még valamikor az életben.

Amikor viharosan ráztam a fejem, becsukta a füzetet, és vállat vont. Egyszerre azonban, mintha valami eszébe jutna, intett, hogy ne menjek. Fölvillant a szemem. Egy papírdobozt kotorászott elõ. Kinyitotta. Az orrom alá dugta.

- Tûzkövek - ajánlgatta, mintha a levelezés ki nem elégített szenvedélyét valami rejtélyes, eddig föl nem derített hasonszenvi gyógyelv alapján a legsikeresebben tûzkövekkel lehetne kezelni.

Errõl nem tudott meggyõzni.

Hogy viszonozzam kedvességét, átadtam neki tizenkét darab eltompult, használhatatlanná vált borotvapengémet, s lelkére kötöttem, hogy minél elõbb élesíttesse ki, mert újakat itt aranyért se szerezhetek.

Ezzel eltávoztam.

Csalódottan ballagtam a fasorban. Azok a vérmes remények, melyeket a bódéhoz fûztem, nem teljesedtek be. Vagy legalábbis csak részben.

Azért nem volt szívem otthagyni. Meg-megálltam elõtte. Kötelességemnek éreztem, hogy amíg itt tartózkodom, pártoljam és támogassam.

A borotvapengéket minden áldott nap sürgettem. Már egy hét óta köszörülték.

Levélbélyeg csak egyetlenegyszer volt, akkor is mindössze negyven fillérért, csupa egyfilléres. Ennélfogva azt a levelemet, melyet Párizsba küldtem, úgy keresztül-kasul ragasztottam bélyegekkel, hogy egy katonai térképnek hatott, s ott bizonyára méltó föltûnést is keltett.

Szivarjaim elfogytak. Vásárolni akartam. Közben megutáltam a cigarettát, s dühös szivaros lettem. Most se szivarral, se cigarettával nem tudott szolgálni. Kárpótlásul két tucat kitûnõ szivarszipkát sózott rám.

Bevallom, eleinte dührohamok fogtak el, átkozódtam, s titokban szegény öreg gyors halálát kívántam. Lassanként azonban megismertem. Akkor megszerettem. Rájöttem, hogy viselkedésének éle nem ellenem irányul. Mindenkivel hasonlóan bánt. Vevõit mindig lebeszélte arról az áruról, melyet kerestek, s tanácskozási alapon mindig valami mást kínált nekik. Annak a nõnek például, aki egy német divatlapot kért, öngyújtókanócot adott el, aki egy doboz gyufát óhajtott, az egy tréfás látképes levelezõlappal érte be, s aki virzsíniára áhítozott, s a bûnös vágyát semmiképp se tudta legyõzni, anélkül hogy észrevette volna, hogyan és miképpen, boldogan távozott, zsebében egy színes irónnal.

Csodálatos, hogy az emberek eleinte dohogtak, aztán valamennyien kötélnek álltak. Nyilván belátták, hogy az öregúrnak alapjában igaza van. Hiszen a dolgok fölöttébb viszonylagosak.

Magam is megpuhultam. Néha-néha még félénken célozgattam a levélbélyegre, mint valami távoli, elérhetetlen ábrándra. Legtöbbször nem is felelt hiú kérdésemre. Csak legyintett. Minap valami utánozhatatlan fáradt, szelíd hangon ezt közölte:

- Nem érdemes levelet írni. Elõbb-utóbb úgyis megtudunk mindent. Sokszor pedig jobb, ha semmit se tudunk meg.

Úgy beszélt ekkor, mint egy bölcs. Mit lehet ilyesmire válaszolni? Némán bólintottam.

Mostanában el-eltûnõdöm, hogy milyen nagyralátó, izgága, türelmetlen fickó voltam, amikor ideérkeztem, s mi lett belõlem az õ nevelõ hatása alatt.

Elõször leszoktatott az olvasásról, aztán a levélírásról, aztán a dohányzásról, aztán a borotválkozásról is. Már majdnem mindenrõl leszoktatott. Csak az életrõl nem szoktatott még le. De ahhoz sem igen ragaszkodom.

Közönyösen tekintek mindent. Ha véletlenül dohányozni támad kedvem, egy papírszipkán szívom be a levegõt, s vigyázatosan kifújom. Állam borostás. Szakállam kinõtt. Olyan vagyok, mint egy elvadult buddhista pap.

A nirvána vesz körül. Egész nap meztelenül heverészek a parton, s a köldököm szemlélem. Ha pedig olykor felöltözöm, akkor a mellényem utolsó gombját nézem, mereven.

Kiszámítottam, tudniillik, hogy mellényem utolsó gombja pont a köldökömet takarja.

1933