Nagy volt a mi családunk. Az õsi törzs új és új ágakat
hajtott, kilombosodott és megterebélyesedett, lenn pedig keményen kapaszkodott
a földbe, vastag és vékony gyökereit elindította az egész országba, északra és
délre, keletre és nyugatra.
Így hát
mindenféle ember akadt minálunk. Volt egészséges és beteg, kövér és sovány,
okos és bolond, tékozló és zsugori, léha szoknyavadász és példás családapa, s
mindenféle foglalkozás is, sok kisbirtokos, katona és pap, még több
gyógyszerész, de volt tanár, megyei hivatalnok, orvos, bíró, még jégkárbecslõ
is. Természetesen, hogy volt közöttük feltaláló is.
Ez a
feltaláló Géza bátyám volt.
Õ nem erre
a pályára készült. A negyvenötödik életévéig csöndesen, dohogva gazdálkodott
mellettünk, a szomszéd megyében, rongyos kis törpebirtokán. Tehetsége csak
késõbb fejlõdött ki, abban az idõben, amikor én nyolc-kilenc éves fiúcska
lettem. Hogy ez a tehetsége vele született, az több mint valószínû, mert minden
igazi tehetség velünk születik. Addig nyilván lappangott benne. Nem állítom,
hogy fiatalabb korában, amikor én még nem is éltem, egyáltalán nem talált ki
vagy nem talált föl semmit. Ez lelkiismeretlenség volna. Mióta az eszemet
tudom, csakugyan õ volt a mi családunkban a föltaláló. Még nem is ismertem, már
hallottam, hogy nem messze tõlünk él egy rokonunk, aki „folyton fõz valamit”,
„folyton töri a fejét valamin”, „folyton sántikál valamiben”. Annyi azonban
bizonyos, hogy ez a képessége csak élete alkonyán bontakozott ki teljes
pompájában, csak ekkor hatalmasodott el rajta, hogy talán némi kárpótlást
nyújtson anyagi csalódásaiért és sivár agglegényéletéért, s csakis ekkor adta
meg egyéniségének azt a csillogást, mely most még távoli emlékét is kellemesen
színezi.
A külseje alig árulta el, mi lakozik benne. Alacsony ember
volt, alig észrevehetõ pókhassal, kócos, sárga hajjal, sárga szakállal s
bajusszal, mely valamivel vörhenyesebb volt hajánál és szakállánál. Olyan volt,
mint a legtöbb vidéki kisbirtokos. Szeretett enni-inni. Szerette a
malacpörköltet barnára pörkölt tarhonyával, s szerette a hosszú, vékony ecetes
paprikákat, melyeket méregerõs erükkel együtt evett meg. Szerette a társaságot, a cigányt, a nagy
ebédeket, vacsorákat. Borozgatott is, de csak módjával. Emlékszem, hogy
poharába mindig elõbb töltötte a szikvizet, hogy az legyen a bornak mintegy az
ágya, csak azután a bort, ehhez a szokásához pedig egész életén át
következetesen ragaszkodott, nem holmi babonából, hanem elvbõl, mert - amint
mondotta - „másképp a bornak nincs semmi íze”. Emlékszem arra is, hogy
cigarettáit mindig maga sodorta, rendkívül gyorsan és ügyesen, bal kézzel is, s
én bámultam, irigyeltem õt, mikor a sárga dohányt, mely a sárga hajához és
szakállához hasonlított, hüvelykének és mutatóujjának egyetlen
bûvészmozdulatával a selyempapírba tekerte, majd ajkához emelte, hogy az ott
fölcsillámló nyállal összeragassza; s a cigaretta máris égett, õ pedig máris
kéjelegve szippantgatta a füstöt a hosszú, vékony, hústalan orrával, mely az
általa annyira kedvelt paprikához hasonlított. Kétségtelen, hogy rám mint
gyermekre, mély benyomást gyakorolt. De vajon melyik avatatlan, felületes
szemlélõ sejthette volna meg ebben a látszólagos igénytelen emberben a
föltalálót?
Nyaranként
rándult át hozzánk, aratás után, s minden évben három-négy hetet töltött nálunk
vendégségben. Poros szekerérõl leugrott a sárga nyersselyem ruhájában, a sárga
szalmakalapjában. Így látom õt azóta is, mindörökre. Most jut eszembe, hogy
télen sohase láttam, s még ma sem tudnám elképzelni bundában, kucsmában, havas
tájon. Szorosan a nyárhoz tartozott õ. Sebbel-lobbal megölelt mindnyájunkat,
holmi hebehurgya szeretettel. Az emberek nemigen érdekelték. Például sohase
vette volna észre, hogy valamelyikünk hiányzik, vagy hogy valamelyikünknek
hiányzik az egyik füle. De egy fogast, mely az elõszobában ferdén lóg, egy
kávédarálót, egy légycsapót, egy takarékperselyt, egy nadrágtartót, egy
öntözõcsövet, egy egérfogót azonnal észrevett, azonnal érdekelte az anyaga, a
szerkezete, elõállításának és gyártásának módja, nézegette, tapogatta és
szagolgatta, s addig kukucskált, figyelgetett, az egyik szemét lehunyva, fejét
oldalt billentve, addig ágaskodott, kuporgott, hasalt a földön, addig
méricskélt és számítgatott, amíg rá nem jött, hogy az a huncut német hogyan is
eszelhetett ki ilyesmit, és hogyan készíthette el ilyen remekül. Nem volt
nagyobb öröme, mintha megkértük, hogy akassza föl egyik csillárunkat, vagy hogy
javítsa ki összetört játékainkat. Elõbb hosszan tanulmányozta a tárgyak anyagát
és szerkezetét, csak aztán látott hozzá. Lassan dolgozott, élvezte a munkáját,
de alaposan.
Ilyesmire
nálunk is csak ritkán nyílt alkalma. A legkisebb és legsötétebb udvari
szobánkban szállt meg, melyet mi vendégszobának neveztünk, s a hõség miatt
egész nap föl se öltözködött, az ágyán ásítozott és füstölgetett. Délig aludt.
Akkor kicsoszogott papucsban, ingujjban, kezében egy szalmalegyezõ, szájában
egy fogpiszkáló. Vannak emberek, akiknek a szájából állandóan fogpiszkáló
fityeg. Rejtély, hogy honnan tesznek szert erre az örökkévaló fogpiszkálóra,
mely már kora reggel ott lóg a fogaik között, s késõ este, sõt valószínûleg
éjszaka is ott lóg, amikor alszanak, rejtély, hogy mit piszkálnak vele azután
is, hogy csak egy pohár vizet ittak, s rejtély, hogy miért szopogatják
unos-untalan oly élvezettel, mint a sült csirke csontját, hogy tulajdonképpen
mit is jelent ez számukra, hogy az evés és dohányzás fegyverszünetein kívül
miért nem tudnak tõle megválni soha, de tagadhatatlan, hogy az egész világon
vannak ilyen emberek, és igen számosan vannak. Géza bácsi is közéjük tartozott.
Gyorsan megebédelt, aztán ismét ledõlt szundítani, és estig szundított. Este
azonban, amikor a föllocsolt, hûvös udvaron vacsorára terítettek, kiöltözve és
megfésülve jelent meg, sokáig üldögélt közöttünk a gyertyalámpák fényénél, a
csillagok alatt, asztalbontás után is beszélt a találmányáról, az õ nagy
találmányáról, mely egyszerre híres és gazdag emberré teheti õt, minket,
valamennyiünket, órákig magyarázgatta nekünk ezt az egyszerû és mégis
csodálatos találmányt, az alapelvét, a kivitelét és annak némely nehézségeit,
rágcsálva a fogpiszkálóját, hadonászva a fogpiszkálóval, az asztalkendõre
egyenes és görbe vonalakat húzogatva a fogpiszkálójával, melyet a rajz
világossága kedvéért néha sóba, néha paprikába mártogatott.
Évrõl évre
hallgattam fejtegetéseit, de hogy mi a találmánya, hogy mi a lényege és
értelme, azt gyermekésszel még nem foghattam föl. A többiek, a felnõttek is
csak sejtették. Ezek egy darabig kérdezõsködtek, aztán ümgöttek, elmosolyodtak,
s biztatták, hogy szerkessze meg, elõbb látni szeretnék. Géza bátyám nem
sietett ezzel. Mindenesetre fölcsigázta a várakozást. Ezermesternek,
varázslónak nevezték. Ha szabad magamat így kifejeznem, a mi körünkben máris
világhírre tett szert. Valahányszor megérkezett hozzánk, körülvették a rokonok,
és faggatták, hogy mi újság. Egyszer már egy ábrát is hozott, melyen piros és
kék irónnal föl volt vázolva a terv, s ezt titkolózva mutogatta mindenkinek,
lelkükre kötve, hogy el ne árulják, különben fuccs az egésznek, ötletét
ellopják, s mások zsebelik be a tenger pénzt. Fõképp nagynénéim és korosabb
barátnéik izgultak. „No, Géza, mikor leszel már milliomos?” - sápítoztak a
nyári haboskávé-uzsonnáknál. - „De aztán meghívj majd a kastélyodba, de aztán
fölvégy a négyesfogatodba, de aztán ne szégyelld majd szegény rokonaidat” -
évõdtek vele, s kedélyesen hátba veregették õt, majd hozzátették:
-
„Nézzétek, már most is szabadkozik, hiába, a gazdag emberek...”
Õ elértette
a tréfát, mosolygott rajta, de aztán egyszerre elkomolyodott, s kijelentette:
„Nem szabad az ilyesmit elhamarkodni.”
Nem, õ
nem hamarkodta el. Évekig tartott, amíg találmányát megvalósította. Ez minálunk
történt, egy õszbe hajló, szomorú nyáron, augusztusban. Elõzõleg hetekig
tárgyalt a mesteremberekkel. Asztalosok és lakatosok egymásnak adták a
kilincset, folyton valami hibát talált munkájukban, visszadobta nekik többször,
szidta õket, mint a bokrot, de végül mégiscsak elkészült a minta, s
Nagyboldogasszony napján bemutatta nekünk.
Éppen le akartunk telepedni az ünnepi ebédhez, amikor õ
rejtélyes mosollyal intett a szobalánynak és a szakácsnénak, s azok egy
súlyosnak látszó alkotmányt cipeltek be, melyet az ebédlõasztal mellé helyeztek
egy kis asztalkára. Mi csak bámultunk. Egy simára gyalult favázat láttunk, egy
körülbelül másfél méter hosszú és egy méter széles deszkát, azon különféle vas
alkatrészeket, csapágyakat, forgósarkokat, s két hatalmas, élesre fent pengét,
mely egy fogantyúban végzõdött.
Ez volt az õ találmánya, az õ gépe, az õ kenyérvágó gépe,
mely nevét örökké emlékezetessé teszi elõttem.
Minden
fölösleges bevezetés helyett dolgozni kezdett. Kezébe kapta a frissen sütött,
még szeletlen kenyeret, s a deszkára erõsítette, a számára lefektetett sínek
közé. Megragadta a fogantyút, ami által a párhuzamosan egymás mellé rögzített
két penge, mint egyetlen emelõkar, a magasba lendült, aztán ez a két penge, ez
a két nehéz lovassági kard, ez a két félelmetes szablya recsegve, csikorogva
lezuhant a kenyérre, oly pokoli zajjal, hogy anyám elsápadt és befogta a fülét.
Apám valamit kiáltott feléje, amit nem lehetett érteni, s egyre integetett,
hogy hagyja már abba. De õ nem engedte magát zavartatni. Még az se zavarta,
hogy a kenyér egyszer-kétszer kiugrott a gépbõl, a földre gurult, mintha
tiltakoznék a kíméletlen bánásmód ellen. Géza bátyám utána rohant, fülöncsípte
a szökevényt, visszanyomta sínei közé, s folytatta munkáját, tovább emelgette a
nehezen forgó pallosokat és csatabárdokat, le-föl rángatta õket, az izomereje
minden megfeszítésével, úgy, hogy beleizzadt és belevörösödött, közben pedig,
hogy a gép lármáját némiképp ellensúlyozza, jókedvûen rikkantgatott és
kacagott: „Sebaj. Több is veszett Mohácsnál. Egy-kettõ, egy-kettõ. Vegyétek és
egyétek. Megy ez, mint a parancsolat. Úgy megy, mint a karikacsapás.
Sarabold-darabold. No, esztek? No, nesztek. Kinek kell még? Elõször, másodszor,
senki többet, harmadszor.”
Tíz-tizenöt
perc alatt valóban földarabolta az egész kenyeret. Akkor leült a hirtelen
támadt csöndben, megtörölte verejtékes homlokát, s még mindig kacagva
körülnézett: leste a hatást.
Dermedten
meredtünk rá. A kenyérvágó gép föladata az volt, hogy erõmûvi úton
szétvagdalja, elaprózza a kenyeret, s ennek a föladatának határozottan meg is
felelt, de mûködése oly meglepõ és viharos volt, oly vegyes érzéseket
támasztott bennünk, hogy nem mindjárt tudtunk szóhoz jutni. Sokáig hallgattunk.
Valaki kifogásolta, hogy túlontúl zajos. Valaki megjegyezte, hogy az alakja egy
kissé ormótlan, s a kések talán céltalanul is olyan hosszúak. Géza bácsi bólongatott.
Elismerte, hogy a találmány még korántsem tökéletes. Nem is egy hibája van, de
száz hibája, fõképp a mi kontár iparosaink miatt, de ezeket a hibákat idõvel
lassanként mind el lehet tüntetni. Gondoljunk az elsõ mozdonyra, hasonlítsuk
õket össze a mai mozdonyokkal. Semmi se megy egyszerre. Ami alakját illeti, az
azért volt szükséges, mert ez a találmány nemcsak a mi országunknak szól, hanem
minden országnak a világon, olyan országoknak is, ahol esetleg ilyen óriási
kenyereket sütnek. Hogy van jövõje, azt a vak is látja. Számos elõnye közül
csak azt emelte ki, hogy a kenyérhez alig kell hozzányúlni kézzel, a munkát
úgyszólván maga a gép végzi el helyettünk. - Az elgondolás mindenesetre szép -
szólalt meg valaki. - Szép? - kérdezte Géza bácsi kicsinylõen s megállapította:
- Gyönyörû.
Bevallom, hogy nekem, mint
gyermeknek, nemcsak az elgondolása tetszett, hanem a kivitele is, leginkább a
fülsiketítõ zörgése és a hosszú, gyilkos pengéi. De amint tovább gondolkoztam,
egy kétségem ébredt, melyet félénken bár, de ki is mondtam. Közöltem, hogy
akármelyik késsel könnyebben, biztosabban, egyenletesebben, gyorsabban lehet
fölszeletelni a kenyeret, mint ezzel a géppel. - Ja, késsel, fiam -, mondta
Géza bácsi, mintha tulajdon kétségeivel beszélgetne -, az természetes, az
magától értetõdõ. - Rám pillantott, aztán vállat vont, ami körülbelül ezt
jelentette: - Csakhogy az, fiam, nem találmány.
Fülig
vörösödtem, mint késõbb is gyakran, amikor igazat mondtam, és ezzel másokat megszégyenítettem.
Megszántam szegényt. Kértem, hogy tanítson meg a gép kezelésére. Tüstént
behozatott egy másik kenyeret, kezembe nyomta a fogantyút, a hátam mögé állt, s
amíg erõlködtem és csattogtam, így vezényelt: - Egy-kettõ. Na látod, fiam.
Nyomd rá, ne sajnáld. De rögzítsd a kenyeret. Itt fõ a rögzítés, fiam. Ha nem
rögzíted, akkor nem ér semmit az egész istenség. Vigyázz, mert elvágod az ujjad.
Úgy, fiam, úgy. Majd bele kell magad gyakorolnod. - Hálásan megcsókolt. És
másnap elutazott.
A
kenyérvágó gép egy darabig még az asztalunk mellett állt, de senki se
használta. Anyám, aki a kés pártján volt, bevitte az éléstárba. Ott porosodott
nyárig. Amikor Géza bácsit vártuk, anyám a terítésnél odaszólt a szobalánynak:
- Majd hozza be a kenyérvágó gépet is. Géza nagyságos úr ma itt ebédel. -
Ilyenkor mindig ott volt a gép. Én vágtam vele. Géza bátyám félszemmel nézte,
és hellyel-közzel egy-két szakszerû utasítást adott. Említette, hogy majd át
fogja alakítani. De minden évben csak valamit tökéletesített, csinosított
rajta. Egyszer megolajozta, hogy könnyebben járjon, de ekkor a kenyérszeletek
átlucskosodtak az olajtól, máskor meg befestette a deszkáját valami barna
festékkel, de ekkor a kenyérszeletek úgy egymáshoz ragadtak, hogy szét se
lehetett õket választani. Maga tanácsolta, hogy egyelõre inkább vágjunk késsel.
Õ is ezt tette. Rá se hederített többé a gépére, észre se vette. Utóbb
édesanyám már akkor se hozatta be, amikor nyaranként ellátogatott hozzánk. Levitték
a pincébe, a nyirkos levegõben megrozsdásodtak pengéi, eladtuk ócskavasnak,
favázát pedig feltüzeltük. Mindenki elfelejtette.
Csak én
emlékszem még rá. Hogy miért? Nyilván azért, mert ez volt Géza bátyám egyetlen
mûve, az õ életének fõalkotása, s más egyebet nem is hagyott hátra. Szerettem
õt. Õ is engem. Borközi állapotban gyakran magához ölelt, és így mókázott: - Ne
félj, fiam, sohase félj, amíg engem látsz. De ha majd nem látsz, akkor félj,
fiam, akkor nagyon félj, akkor mindig csak félj. - A háború utolsó évében halt
meg. Azóta nemegyszer eszembe jut õ meg az intelme. Úgy érzem, hogy ezt
félig-meddig meg is fogadtam. Szétnézek ebben az idegen és érthetetlen
világban, keresem õt, nem látom sehol, és sokszor bizony már félek is.
1933
|