HEINZ

Itt mindenki érette õrjöng. - Heinz, Heinz, Heinz.

Fiatalok, öregek kiabálják ezt reggeltõl estig, nõk, férfiak, gyermekek. A nagy hegyek pedig, melyek szigorú homlokránccal õrködnek fölöttünk, mint az ügyészek, méltóságukhoz nem illõ kedélyességgel, visszacincogják: - Heinz, Heinz, Heinz.

Hallod, Heinz? Állj meg már, Heinz. Jöjj ide, Heinz. Heinz oda se hederít. Se hall, se lát. Nem áll meg. Szalad és fütyül. Fütyül és szalad. Sürgõs dolga van.

Néha, hogyha gyorsabban akar célhoz érni, egy robogóra kap, s lábtóját taposva vágtat elõre a meredek hegyi ösvényeken, sisteregve és zakatolva a záporpatak mentén, melyeknek vize oly hideg és tiszta, mint az éter.

De mit törõdik õ ezzel. Nem törõdik a tizenöt méteres fenyõkkel sem, melyek úgy nyúlnak az égbe, mint az örök karácsonyfák. Csak kötelességével törõdik. A környezõ világgal szemben teljes érdektelenségét jelenti be.

Édes kis kölyök. Gondosan fésült, vizes kefével lesimított szöszke haja oldalt van elválasztva. Szeme lenkék. Ötéves. Német. Tárgyilagos.

A felnõtteket lassanként izgalomba hozza a közönye. Ha legalább néhány szót válthatnának vele. Ha legalább megsimogathatnák kedves kis rózsaszín arcát, s megveregethetnék csupasz vállacskáját, férfiasan domborodó mellkasát, melyen a nadrágja kék vállpántjai keresztbe feszülnek. Ha legalább egy tekintetre méltatná õket. De nem. Heinz megközelíthetetlen.

Kétségbeesetten állnak ott valamennyien a gazdátlan szeretetükkel. Petrezselymet árulnak.

Mázsás urak hemperegnek eléje a földre, a nagy hasukkal, és bohóckodnak. Leányok, asszonyok tárják feléje karjukat, híres színésznõk csicseregnek neki a borotvált szemöldökükkel, a negyven kilóra soványított csontváz testükkel, a platinaszõke hajukkal, a bíborra festett, hegyesre nyírt körmükkel, a nõi szépség mai eszményképei. - Hová sietsz, Heinz? Mit csinálsz? Várj, Heinz, mutatok neked valamit.

Mindhiába. Kikerüli õket, mint forgalmi akadályokat. Szalad és fütyül. Mindenkire fütyül.

Reám is fütyül.

Napok óta igyekszem meghódítani. Gyíkokat fogok neki, s házatlan búzakék csigákat. Óriási narancsszín gombákat hozok az erdõbõl. Egy vezetõtõl havasi gyopárt vásárolok, s azt hazudom, hogy éjszaka a ködben, életem veszélyeztetésével magam szakítottam a gerlachfalvi csúcsról. A folyosón göröggyufákat gyújtogatok. Semmi eredmény. Csokoládészivarral kínálgatom, s igazi szivarral is. Egyiket se fogadja el. Próbálkozom mint bûvész és tréfamester. Eltöröm a hüvelykujjamat, és villámgyorsan összerakom két csonk darabját. Keresztülnéz rajtam, továbbhalad. Még vissza se köszön.

Mit tegyek? Tótágast álljak? Öngyilkosságot kövessek el? Cigánykereket hányjak? Annak se lenne foganatja. Azt teszem, amit a hoppon maradtak, akik szeretetük tárgyát hiába ostromolják: némán kullogok utána, figyelem, lesem.

Sokáig azt hittem, hogy afféle emberkerülõ vadóc. De rájöttem, hogy tévedek.

Vasárnap reggel, korán, világoszöld hosszú nadrágjában jelent meg a kapufülke elõtt, odaállt Guszti elé, összecsapta két kis lakkcipõjét, és katonásan tisztelgett. Guszti, a kapus, aranypaszományos sapkája karimájához emelve kezét, visszatisztelgett. Egy oszlop mögé bújva hallgatództam. Úgy elbeszélgettek, mint a régi barátok. Tegezõdtek.

Délután Pali, a gépkocsis, kirándulókat hozott haza. Heinz a fasorban várta õket. A két kezével már messzirõl integetett neki. Mihelyt megállt a kocsi, melléje telepedett. A bérszolgával, a fölvonós fiúval, a telefonkezelõvel, a Ievélhordóval hasonló meghitt kapcsolatok fûzték egybe.

Könnyû volt megállapítanom, hogy Heinz mindenkit rangja szerint becsül, melyet az illetõk egyenruhája és sapkája félreérthetetlenül feltüntet. Minket pedig csak azért vet meg, mert „üdülünk”, semmit se csinálunk, henyélünk. A gyermekek - a gazdagok és szegények egyaránt - csak a dolgozókat tisztelik, azokat, akik fúrnak, faragnak, barkácsolnak, ajtókat csuknak, gépeket indítanak meg egyetlen gombnyomással, mint a varázslók.

Reménytelen dolog lett volna irodalmi munkásságomra hivatkoznom, s megmagyaráznom, hogy azért én sem vagyok a társadalom heréje.

Múltkor este épp ezen tûnõdtem a kapusfülke elõtt. Heinz a kapus felé közeledett, s - én valami pillanatnyi sugallatnak engedve, egyszerre lekaptam Guszti sapkáját, és a fejembe nyomtam.

A hatás csodálatos volt.

Azonnal hozzám futott, kezet nyújtott, annak rendje és módja szerint bemutatkozott, s a sapka védelmével közel egy fél óráig cseveghettem. Megtudtam tõle eddigi életét, családi viszonyait, becsvágyait és titkait, s azt is, hogy hová vezeti azt a láthatatlan vonatot, melynek eddig csak dübörgését hallottam.

Siegfriednek volt egy varázsfövege. Az láthatatlanná tette a jelentékeny hõst. Ez a portássapka nagyobb csodát mûvelt. Láthatóvá tett engem Heinz elõtt. Annyira eltüntette jelentéktelenségemet, hogy végre észrevett.

Azóta a legjobb pajtások vagyunk. Együtt sétálgatunk az irigykedõ fürdõzõk elõtt, akiknek fogalmuk sincs, milyen agyafúrt csellel férkõztem kegyeibe.

Ma már kölcsön se kell kérnem Guszti sapkáját. Anélkül is szóba ereszkedik velem.

Nyilván azt hiszi, hogy álruhás kapus vagyok.

1933