TENGERSZEM

- Te - mondta az asszony hirtelen, és megállt a hegyi ösvényen. - Emlékszel? Volt itt valami.

- Emlékszem - mondta a férfi.

Mindkettõjüknek kitágult a szemük, mint akik visszanéznek, egy emlékre bámulnak és ugyanazt látják.

- Egy vendéglõ - rajongott az asszony. - Egy pompás, ragyogó, európai vendéglõ. Aztán egy nagy-nagy üveges tornác. Aztán egy üvegajtó, egy óriási üvegajtó.

- Igen - szólt a férfi. - Ott reggeliztünk egyszer. A tengerszemre nézett. De az az épület följebb van. A hegytetõn van.

Húsz évvel ezelõtt jártak itt, együtt.

Lassan ballagtak föl a hegyre, a lila csillagfürtök között, hogy megkeressék.

Csakugyan fönn a hegy tetején volt az az épület: kétemeletes, szürkére meszelt ház. Sarkán valami csemegekereskedés vagy falatozó, ahol hideg csirkét, málnaszörpöt, gyümölcsöt árultak. Ezt fölismerték.

Bementek a hátsó kapun. Ide-oda tévedezve a sötét folyosón, végre kiértek a napfényes tornácra, az üveges tornácra, ahonnan a tengerszemre látni.

- Ez nem az - állapította meg az asszony azonnal. - Az nagyobb volt, sokkal nagyobb.

- Nagyobb és szebb - tette hozzá a férfi.

Az üveges tornácon néhány vendég uzsonnázott, levelezõlapot írt, kirándulók, hátizsákkal.

Megszólították az öreg pincért:

- Nincs itt egy másik tornác is?

- Nincs, kérem.

- Ez volna az? - bámultak egymásra. - De itt valami változás van. Mondja, közben nem alakították át?

- Nem, kérem.

- Szinte hihetetlen. Így volt ez mindig?

- Így, kérem.

Mindenesetre leültek. Fagylaltot rendeltek.

Amikor a pincér hozta a fagylaltot, tovább vallatgatták.

- És hol az ajtó, az üvegajtó?

- Melyik üvegajtó? - kérdezte a pincér.

- Az az üvegajtó, az az óriási üvegajtó - és kezükkel, karjukkal mutatták, hogy milyen óriási.

- Itt csak egy üvegajtó van - válaszolt a pincér. - Ez - és rábökött.

Éppen elõtte ültek.

- Érdekes - csodálkoztak. - Nem is vettük észre.

Kis üvegajtó volt ez, rozoga, kopott, s apró üvegtáblákkal berakva. Ízléstelen, zöldre festett vasrácsok keretezték. Rámeredtek, gyötrõdve, mert a szó szoros értelmében fájt nekik a távlat ilyen eltolódása. Mint egy álomképre meredtek rá, mint az ifjúkorukra meredtek rá. Nem ismerték föl. Tanulmányozták, hol nyílik, hová lehet eljutni ezen az üvegajtón.

- Lehetetlen - erõsködött az asszony. - Teljesen lehetetlen.

- Pedig nyilván ez lesz - mondta a férfi. - Az ember, kérlek, téved. Különösen annyi idõ után. Az ember, kérlek, csalódik.

Most elmosolyodtak azon, hogy hajdan, húsz évvel ezelõtt, milyen szépnek, csodálatosnak, tündérinek látták ezt a helyet. Kacagtak csacsiságukon, tapasztalatlanságukon.

- Hiszen otthon még a mi üvegajtónk is nagyobb - állapította meg a férfi. - Sokkal nagyobb.

- Nagyobb és szebb - tette hozzá az asszony. Kanalazták fagylaltjukat. Nem szóltak semmit. Hallgattak.

Egyszerre mind a ketten azt érezték, hogy megöregedtek.

Nincs többé öncsalás, káprázat, mely megszépíti a dolgokat. Minden olyan, amilyen. Ezután már csak a világtól várhatnak még valamit. Maguktól semmit. De mit adhat a világ? Legföljebb ilyen szegényes, nem is egészen tiszta üvegajtót. Az élet elmúlt.

Az asszony elõvette kézitükrét. Némán szemlélte benne az arcát. Ráncokat fedezett föl homlokán, a szeme körül, az eddig ismeretlen ráncokat. Sápadt volt és fáradt. Száját kipirosította.

A férfi, aki költõ volt, kitekintett. Nézte a tengerszemet, a tengerszem jéghideg, borzongó, tintafekete vizét, melyen egyetlen vérvörös acélladik libegett.

Dühösen összemorcolta szemét, és mint mindig, amikor bosszús volt, egyetlen vigasztalására, a munkájára, a mesterségére gondolt.

- Nézd - szólt az asszonyhoz. - Én alapjában utálom azokat, akiket az irodalomtörténet nyilván vak félreértésbõl „nagy költõk”-nek nevez. Ezek többnyire hetet-havat összehordanak, jósolnak, prédikálnak, harsognak, dörögnek, mint a tenger. Olyan meddõk, olyan ihatatlanok is, mint a tenger. Hidd el, a kevés több. Mennyivel több ennél a tökéletes, ha csipetnyi is. Nem figyelsz ide?

- De - bólintott az asszony, pedig egyáltalán nem figyelt oda, mert még mindig a kézitükrére hajolt, elégedetlenül.

- Tudod mit? - folytatta a férfi, aki szintén nem figyelt az asszonyra. - Ezután én inkább kis költõ akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély.

1933