|
Elsõ osztályú fülkébe szállt be. Mindig elsõ osztályon
utazott. Ez üzleti befektetéséhez tartozott.
Elõrement,
be-bekukkantva minden
fülkébe. Utána a hordár.
Egyik
fülkében valami magányos öreg urat pillantott meg, három remek bõrönddel meg
egy krokodilbõr kézitáskával.
- Ide -
utasította a hordárt.
Az fölrakta
a hálóba bõröndjeit. Mutatós bõröndök voltak, teleragasztva külföldi szállók
tarka címkéivel. Egyébként teljesen üresek.
Amikor
elemelte az áldozatok poggyászát s megugrott velük, mindig otthagyott -
zálogul, ajándékul - néhány üres bõröndöt. Ezt is beleszámította az
üzemköltségbe.
Leült az
öreg úrral szemben. A levegõbe bámult. Sohase ismerkedett. Ezt csak a „régi
iskola” tette. Kiderült, hogy nem érdemes. Inkább árt, mint használ.
Hétkor már
sötétedett. Kezdõdött a társasvacsora. Az öreg úr fölkelt. Kifelé indult, behúzva
maga után az ajtót. De mintha valami eszébe jutna, visszajött, s a félig
nyitott ajtón beszólt.
- Kérem
szeretettel - mondta, és feléje fordult: - Méltóztassék talán vigyázni a
holmimra. Hogy lába ne keljen. Csak megvacsorázom. Be vannak zárva. De ilyen
idõkben, tetszik tudni - és mosolygott.
A vasúti
tolvaj is mosolygott, megértõen. Bólintott, hogy majd vigyáz.
„Furcsa -
gondolta. - Kutyára a hájat.”
Megnézte
zsebóráját. Tudta, hogy huszonhárom perc múlva Nagyvárad következik. Az egész
menetrendet kívülrõl tudta, mint egy zongoramûvész Chopint vagy Beethovent.
Ahogy
szokta, elõre magára vette galambszürke felöltõjét, kesztyût húzott, fejébe
nyomta kalapját, mint aki majd kiszáll, s a folyosóra állt, a letolt ablak
mellé, hogy a hordárok tüstént észrevegyék. Ez a módszer is bevált. Körülbelül
tíz éve dolgozott, körülbelül negyven-ötven bõröndöt lopott el anélkül, hogy
egyetlenegyszer is elcsípték volna.
A kocsiban
kívüle csak egy gyászfátyolos hölgy utazott, az utolsó elõtti, nemdohányzó
fülkében. Hat perc múlva az is kiszállt.
Õ az
ablakba könyökölve figyelte a sötét mezõket. Hallgatta a vonat sötét
kattogását.
„Különös” -
tûnõdött -, mindenesetre különös. Ilyesmivel eddig még sohase tüntettek ki. Azt
mondta: „kérném szeretettel”, és régimódian elmosolyodott. Gondjaimra bízta.
Annyira bizalomgerjesztõ pofám volna? No, ne érzelegjünk. Az utasok általában
legközelebbi társukhoz szoktak fordulni, holott az éppúgy lehet irgalmas
szamaritánus, mint vasúti tolvaj. Ezúttal - a valószínûségi számítás szerint -
rám került a sor.”
A mozdony
füttyentett, megállt. Nagyváradhoz érkeztek. Egy hordár nyomban fölugrott a
kocsijába. Csak a rendelkezését várta, hogy melyik bõröndöket vigye.
De õ
elfordult.
- Hát nem
tetszik leszállni? - kérdezte a hordár ámulva.
- Nem -
mondta.
Úgy
tervezte, hogy majd a következõ állomáson, harminckilenc perc múlva. De ott se
volt ereje. Ott különben is fölszállt egy utas, s az õ fülkéjébe telepedett.
Hórihorgas, fakó alak volt. Gyanakodva figyelte. Csak nem sántikál ez valami
rosszban? Mindenesetre beült. Szemmel tartotta.
Az öreg úr
is visszaérkezett, a vacsora és a bor páráitól rózsálló arccal, szivar a
szájában. Hálálkodott:
- Köszönöm,
nagyon köszönöm.
- Nincs mit
- vetette oda.
Amint
otthon sarokba vágta üres bõröndjeit, ezeket a kellékeket, melyeket mindig
magával cipelt, így dohogott:
-
Hallatlan. Kidobtam az útiköltséget, hiába volt az egész. Meghatott az a
szamárság, hogy „kérem szeretettel”, és hogy épp engem választott ki. Úgy
látszik, vénülök. Nem nekem való már ez a mesterség.
Utána
csakugyan abbahagyta. Valami más pályára lépett.
1933
|