IMRE

Javában beszélgettünk, amikor Elzász íróasztalán megszólalt a telefon.

- Tessék - mondta Elzász. - Én vagyok... Hogyan?... Igen... Igen... Igen... Szóval a homlokán... És mekkora a seb?... Értem... Értem... Nagyon vérzik... Dehogy... Semmit... Ne csináljanak semmit... Azonnal megyek... Szabad a lakáscímét?... 25, második emelet 7... Ebben a pillanatban... Kérem...

Felém fordult:

- Sajnos, el kell szaladnom. Csak ide a szomszédba. Be kell varrnom valakit.

Én is indultam. De õ tartóztatott:

- Maradj itt. Ha most elmégysz, Isten tudja, mikor látlak megint. Tíz-tizenöt perc az egész. Annyi sem. Várj meg. Olvass addig - odadobott egy könyvet. - Itt a cigaretta is.

Csöngetett. Egy fiatalember jelent meg, csöndes és sápadt, az ajtót takaró szõnyeget félretolva.

- Imre - utasította -, a kocsit.

Az inas eltûnt. Néhány perc múlva közölte, hogy a kocsi a ház elõtt áll. Akkor már az esõköpenyét, a kalapját is hozta, s kezébe adta sebésztáskáját is.

- Szervusz - intett felém, és rohant, de az ajtóból visszaszólt. - Ha kell valami, csöngess Imrének. Fõzess magadnak feketét. Remek feketét fõz.

Az ajtót betette maga után. Egyedül maradtam.

Ez a terem a mûtõ elõszobája volt, könyvtárral, jó képekkel és szobrokkal.

Az íróasztalhoz ültem. Lapozgattam azt a könyvet, melyet odaadott. Nézegettem színes ábráit. Valami új, angol sebészeti munka volt.

Csörömpölt a telefon.

Egy pillanatig haboztam, leemeljem-e a hallgatót? Végre én itt vendég vagyok, nem is gyakori vendég. Lehet, hogy nem illik. De eszembe jutott, hátha beteg, hátha azok nyugtalankodnak, akikhez elindult.

- Halló - szóltam a tölcsérbe.

- A fõorvos urat - pattogott egy hang.

- Nincs itthon.

- Hol van?

- Fogalmam sincs, kérem. Elment, beteghez hívták, de azt mondta, hogy egy negyedóra múlva visszajön.

- Halló - kiabált a hang -, ki beszél ott?

Mit feleljek erre? Én eddig a személytelenség voltam, a tárgyilagosság. Rövid gondolkozás után válaszoltam:

- Az alkalmazott.

- Halló - kiabált a hang még ingerültebben -, hogy beszél maga velem? Milyen félvállról beszél? Milyen pimasz, szemtelen hangon beszél velem?

- Bocsánat - dadogtam -, én csak azt bátorkodtam...

- Ne feleseljen - ordított a hang. - Fogja be a száját.

Fülig vörösödtem. Kezemben reszketett a hallgató.

Hát hogy beszéltem én eddig? Nyilván úgy, ahogy rendszerint beszélni szoktam mindenkivel a világon, a társadalmi rangjára való tekintet nélkül: egyszerûen, a tényeket tudatva. Ezt tartom a legnagyobb udvariasságnak. De az ilyesmi - úgy látszik - nem mindig elegendõ.

- Itt dr. Seregély - mutatkozott be a hang -, dr. Seregély Artúr. Na, majd gondom lesz magára. Ki fogom dobatni. Értette?

- Igenis - rebegtem megszeppenve.

Most elfogott a kísértés, hogy levetem álruhámat, melyet nem holmi léha tréfából öltöttem magamra, hanem kénytelenségbõl, s igazi valómban tûnök föl. Én ugyan nem ismertem dr. Seregély urat, de õ - bizonyosan tudtam - ismert engem. Kissé elszégyellte volna magát. De az ízléstelenség lett volna. A csábító-olcsó ötletet elvetettem. Hiszen nem is rólam van szó, hanem arról, akinek szerepébe önkéntelenül belesodródtam, az alkalmazottról. Nekem ezt a szellemi kalandot, már csak az õ érdekében is, végig kell szenvednem, becsületesen, minden gúny és fölény nélkül, amint dukál. Ennélfogva megigazítottam magamon képzelt aranygombos inasruhám, egy kissé meggörnyedtem, álarcomat még keményebben arcomra szorítottam, hogy eltakarja rajta a szégyenpírt, s az álarc két hasadékán annál jobban kimeresztettem parázsló szememet, hogy mindent lássak, s az álarc mögött annál jobban hegyeztem fülemet, hogy mindent halljak.

Ezt hallottam:

- Ide figyeljen. Én ma már harmadszor keresem a fõorvos urat, de soha sincs otthon. Megállapodtunk, hogy este hétkor fölszólítom, aztán együtt vacsorázunk. Mihelyt hazajön tehát, jelenti neki, hogy - dr. Seregély-hangját emelte -, dr. Seregély Artúr kereste, és megkéri, hogy tüstént hívjon föl. Mit fog neki jelenteni?

- Azt kérem alásan - ismételtem -, hogy dr. Seregély Artúr úr keresni méltóztatott a fõorvos urat, s arra méltóztatott kérni õt, hogy hívja föl, mihelyt hazaérkezik.

- Igen - dörmögött a hang, és nagylelkûen oktatni kezdett. - Maga pedig, barátom, jegyezze meg, hogy mindig tisztességesen kell beszélni. Ha még egyszer úgy viselkedik, mint most, majd tudom a módját, és...

- Alázatos tisztelettel bocsánatot kérek.

Egy darabig vártam. Semmi választ se kaptam. A hallgatót ott túl lecsapták. Zúgott a messzeség.

Le-föl járkáltam a szobában. Egy tükörben megpillantottam arcomat. Sápadt volt. A kerevetre vetettem magam, és így gondolkoztam:

„Tyû, a mindenit. Mi lelhette ezt a barmot? Az embereket kirúgják a hivatalfõnökeik, fölszarvazzák a szeretõik, s akkor a szegényekkel gorombáskodnak, az alantasokon töltik ki bosszújukat. Õsi levezetõ szelep ez. Mindezt rég tudtam. De még nem tudtam, hogy milyen nehéz játszani az ilyen szerepet. Én csak úgy beleugrottam, véletlenül vagy szeszélybõl, mindössze két-három percig vállaltam, akkor is látatlanul, akkor is csak a szellemem kapott egy kis pofont, de bizony isten, elég volt. Hát még ha valaki komolyan játssza, és állandóan, mert nincs más szerepe ezen a földgolyón. Jaj, de szörnyû lehet...”

Valaki megérintette a vállamat. Elzász a sebésztáskájával. Már visszatért.

- Aludtál? - kérdezte mosolyogva.

- Nem - feleltem, és én is elmosolyodtam.

- Pedig olyan az arcod, mintha aludtál volna. - Unatkoztál?

- Nem én.

Rágyújtottunk.

- Igaz - újságoltam -, valaki fölhívott.

- Kicsoda?

- Valami dr. Seregély. Arra kér, hogy szólítsd fel, mert ma veled akar vacsorázni.

- Ja - szólt Elzász, és vállat vont. Megnyomta a csengõt.

Imre bejött.

- Kérem - rendelkezett -, legyen szíves, kapcsolja át a telefont. Ha dr. Seregély keres, tagadjon le. Mûtétre hívtak, és csak éjfél után jövök haza.

- Igenis. - Imre kiment.

- Milyen derék fiú ez - mondtam, és hosszan utánanéztem.

- Miért? - kérdezte Elzász.

- Magam se tudom. Nekem roppant rokonszenves.

- Fõzettél vele talán feketét?

- Igen - hazudtam.

- Na és milyen volt?

- Remek - áradoztam -, remek.

1933