A sofõr, aki a 2925 BC/7819. rendszámú taxit vezette, este
tíz órakor, fuvarja végeztén betért egy budai kocsmába. Pörköltet evett, túrós
csuszát. Három deci bort ivott hozzá. Vacsora után rendelt még három decit,
aztán egy egész litert. Nagyon szomjas volt.
Amikor fölkelt az asztaltól - tizenegy órakor -, tántorogva
botorkált vissza kocsijához, a kormánykerék mellé ült, s hajtani kezdett.
Sietett haza, lefeküdni.
Vadul vágtatott az elhagyatott utcákon, hetven kilométer
sebességgel.
A sarkon a rendõr két karját magasba tartva kétségbeesetten
integetett feléje, hogy álljon meg. Figyelembe se vette. Szó nélkül rákapcsolt
a nyolcvan kilométeres sebességre. A legközelebbi saroknál meg se várta a
figyelmeztetést, hanem egyenesen nekiment a rendõrnek, és elgázolta.
Így lökött föl egymás után tíz-húsz rendõrt. Azok bokáztak
egyet-kettõt, és elterültek a kövezeten. Eszeveszetten menekült. Sebességmérõje
százhúsz kilométert jelzett. Átrobogott a hegyeken, leszállt a síkságra, pár
perc múlva túl volt a város határán.
Rohant-rohant, mindig növekvõ gyorsasággal, a kétszáz
kilométert is messze túlhaladva, oly csodálatos biztonsággal, hogy lábát már
levette a pedálról, kezét a kormánykerékrõl, kényelmesen kikönyökölt,
gyönyörködve az elvillanó tájak szédületében.
Különös dolgokat tapasztalt.
Többé nem is találkozott autókkal. Lovak kocogtak az országút
porában, egyre több ló. Hintók tünedeztek föl, szekerek, csézák, bricskák,
aztán landaui fogatok, delizsánszok, batárok, végül magas, egykerekû taligák.
Késõbb a
tenger villant meg elõtte. Narancsligetek, citromfák bólongtak.
A hajnal
elsõ derengésénél harcosokat pillantott meg egy mezõn, vassisakkal, dárdával,
kurtakarddal fölfegyverkezve. Ordítottak rá, kövekkel hajigálták, futni kezdtek
kocsija után.
Õ
sértetlenül száguldott elõre egy hosszú, egyenes úton, míg egy térhez nem
érkezett, melynek márványszobrait, diadalíveit a reggeli verõfény aranyozta.
Ezt már ismerte a moziból.
Óriás tömeg
hullámzott itt, fehér tógákban, bõrsarukban. Döbbenten nézték a kocsit, mely
lovak nélkül robog, mint az istenek fogatja.
Most már
sejtette, hogy mi történt. Nemcsak új gyorsasági rekordot állított föl rozoga
taxijával, hanem visszarohant az idõben is pont kétezer esztendõt, s ebben a
pillanatban az Örök Városban volt, a Forum Romanumon. Látta a
Vestaszüzek zárdáját, a Carcert és a Concordia-templomot. Autója épp a Saturnus-templom
oszlopcsarnoka elõtt állott meg. Elfogyott a benzinje.
Ki akart szállni, hogy valahol egy benzinkutat keressen. A tolongás oly nagy volt, hogy
mozdulni se bírt. Kíváncsiak százai, ezrei vették körül. Mindenki a földre
borult, meghajolt, két tenyerét az ég felé tárva, amint az isteneket szokás
üdvözölni.
A papok,
akik a Saturnus-templomból kiözönlöttek, Mercuriust vélték fölismerni benne, a
szárnyas hírnököt, aki testi mivoltában jelent meg a halandók között. Majdnem
agyonnyomták.
A sofõr beszélni
szeretett volna velük. Valaha érettségit is tett, de latinból mindig gyönge
volt. Halálos riadalmában mégis eszébe jutott Horatius egy-két verssora, s
torkaszakadtából kiabált:
- Favete linguis! Odi profanum vulgus et arceo!
Ezt megértették.
A Potifex Maximus rendeletére utat nyitottak neki, s õ
leugrott az ülésrõl.
Néhány centurio egy aranyos gyaloghintó felé vezette,
melyben sápadt, nõies férfiú ült, sasorral, sötét fürkészõ szemekkel. Alsó ajka
lelógott. Kopasz volt.
Õt is fölismerte a sofõr, mivel színházba is szokott járni:
ez csak Julius Caesar lehetett. Venus istennõ ükunokája. A diktátor gõgösen
szemügyre vette.
Azt várta, hogy egy tündökletes ifjú isten lép majd eléje,
de csak egy fáradt, olajos, piszkos plebejus volt.
Tüstént megmotoztatta katonáival. Egy zsebórát találtak
nála, egy öngyújtót. Ez nemigen érdekelte. Mindabból, amit az emberi mûveltség
kétezer év alatt megteremtett, a hadvezért csak az a diadalmas harci biga
érdekelte, ez az ördöngösen gyors szekér, melynek berobogását maga is
megcsodálta. Micsoda szolgálatot tehetett volna neki ilyen a gall háborúban.
Vallatni kezdte tolmácsai útján parthus, egyiptomi, görög,
zsidó, kaldeus nyelven, hogy mi járatban van, s fõképp mit jelent szekerén ez a
rejtélyes fölírás: „Szabad kiskocsi”. Miután egy nyelven se boldogult vele,
jelekkel adta értésére, hogy tüstént indítsa meg a döglött kocsit. A sofõr
folyton csak ezt ordította:
- Benzint, benzint.
Caesar erre megbilincseltette. Õ is, a papjai is veszedelmes
varázslónak tartották, aki a thesszáliai bûbájosokkal cimborál, s káprázatokkal
maszlagosítja az emberek agyát. Intézkedett, hogy végezzék ki.
Azonnal letérdepeltették, s a hóhér a bárdjával egy hatalmas
ütést mért tarkójára.
- Kit vár itt? - kérdezte tõle valaki, aki a tarkójához ért.
- Mért alszik?
A sofõr fölemelte fejét, s az õrszemes rendõrt látta, aki a
budai kocsma elõtt veszteglõ kocsijához lépett, hogy fölébressze õt.
- Fáradt voltam - mondta a sofõr álmosan. - Elaludtam.
Köszönöm, biztos úr. Hány óra?
- Egy - felelte a rendõr.
1933(?)
|