NAGY ÚR, KIS ÚR

Megyek az utcán. Szembe jön velem egy piros arcú öreg úr, messzirõl integet felém, és amint közeledik, a viszontlátás örömében egyre nyájasabban mosolyog. Az én szájamon hideglelõs rémület. Arcom elfehéredik. Lehetséges ez? Nagy úr már évekkel ezelõtt meghalt. Ha éjfélkor, a kísértetek óráján, holdfényben jelennék meg, mint csontváz, vigyorgó szemüregekkel, nem ijednék meg tõle ennyire, mint most, amikor egészségesen, vidoran lépdegél a legizzóbb tavaszi verõfényben.

Legalább tizenöt esztendeje annak, hogy egy újságban halálhírét olvastam. Akkor annak rendje és módja szerint eltemettem õt. Csodálatos szerszám a képzelet. Egy pillanat alatt öl. Még a sztrichnines fecskendõ sem ily hatékony, mely abban a másodpercben bénítja meg az élet központját, amikor beledöfik az eleven szervezetbe. A képzelet még gyorsabb, még hatalmasabb. Nincs az az óriás, az a bikadöntõ bajnok, az a díjbirkózó, akit ne tudna meggyilkolni a legnyápicabb legény is, ha csak hozzáér a képzeletével. Lehetnek ezek ezren és százezren, valamennyi elhalványul, összeomlik, megsemmisül egy puszta kézlegyintésre. Voltak, és már nincsenek.

Ez történt szegény Nagy úrral is, azon a reggelen, amikor kávézás közben újságomat lapozgattam, és megpillantottam nevét az elhunytak hosszú névsorában. Emlékezetem végigcikázott életén, rázogattam a fejem, rosszalltam a sors szeszélyes rendelkezését, sóhajtottam is egyet, majd sietve elbúcsúzkodtam tõle. Nagy úr máris halott volt. Agysejtjeinkben barátaink, ismerõseink hasonmásai mozognak. Afféle bábok õk, mint a bábszínházak alakjai, melyek törpe voltukban is az egész embert, az egész életet jelképezik. Ilyen esetekben egy fölöslegessé vált figurát leemelünk képzeletünk színpadáról, s félretesszük abba a roppant csoportba, ahol többi halottjaink pihennek. Selejtezünk, a rend kedvéért.

Nagy úr, mire megittam a kávém, már nem élt. Ebben minden teremtett ember gyakorlott. Én is az vagyok. Egyszerre megfosztottam õt az élet jogától, a lélegzéstõl és mozgástól, letéptem róla az élet dicsõ rendjeleit, a pirosságot, a fényt, s a halál bús ékességeit raktam rá, a sápadtságot és a közönyt. Lehet, hogy lelkemben föl is ravataloztam. Porhüvelyét egy picinyke gyászpadra állítottam, s néhány emlék hamar ellobbanó gyertyáját gyújtottam meg körülötte.

Aztán múltak a napok, az évek, s én bizony elfelejtettem. Nem egészen. Csak úgy, mint a halottakat szokás. Nem láttam õt, nem találkoztam vele, és ezen természetesen nem is csodálkoztam. Néha eszembe jutott. Öt-hat évvel ezelõtt, amikor szemlét tartottam elköltözött ismerõseim fölött, õrá is gondoltam. Szomorúan bólintottam. Ismét öt év rohant el, és ismét öt év. E tizenöt év alatt képzeletemben valósággal föloszlott, szétmállott, por és hamu lett belõle.

Most pedig itt van, érzékelhetõ és tapintható valóságban, rám néz, kíváncsian és hamiskásan fölvonja szemöldökét. Ha van a világon csoda, ez az. Tudom, hogy puszta félreértésrõl lehet szó. Valakiével összetéveszthettem a nevét és azt az alakot, egyéniséget, amelyet a név takar. De mit számít ez? A feltámadás nem lehet döbbenetesebb. Haló porából éled meg, az enyészet penészes ágyából lép ki, s nekem hirtelenében vissza kell iktatnom az élõk közé, tizenöt évre visszamenõleg. Nem kis munka. Észreveszi gyötrelmes homlokráncolásomat, s azt kérdezi, haragszom-e rá. Dehogyis haragszom. Titokban inkább bocsánatot kérek, hogy akaratom ellenére meggyilkoltam. Szorongatom kezét, s közben vért szivattyúzok pangó erébe, újra életre villanyozom, feltámasztom.

Alighogy elkészülök ezzel, azon töprengek, hogy fordulhatott elõ a fölöttébb sajnálatos tévedés. Már értem. Nagy urat hajdanában együtt mutatták be nekem Kis úrral, egy társaságban. Valamicskét hasonlítottak egymáshoz. Gyakran megesett, hogy összetévesztettem õket. Nyilván akkor is összetévesztettem õket, az ellentétes, tehát hasonló nevüket, amikor azon a reggelen megbocsátható szórakozottsággal az újságot böngésztem. Ennélfogva ha Nagy úr ma él, akkor Kis úr valószínûleg nem él. Már tizenöt éve nem él. Viszont õ ez idõ alatt illetéktelenül bitorolta az élõk kiváltságát. Sürgõsen cselekednem kell. Visszamenõleg érvénytelenítem mindazt, amit tizenöt év óta gondoltam, éreztem felõle. Képzeletem egyetlen tûszúrásával megölöm. Neve mellé csinos gyászszalagot kötök.

Kellemetlen kötelesség. De az élet ilyen. Mit lehet utána tenni? Gyorsan rágyújtok egy cigarettára.

1934