|
Eddig nem
is tudtam, hogy van.
Már több,
mint tizenöt éve, hogy fölszerelték nálunk, és nem vettem észre. Vezetéke meghúzódott
a falak mentén, a szõnyegek alatt. Gombjai, billentyûi az ajtó mellett
lapultak, a csillárokon lógtak. Ki törõdött volna vele?
Ha
szükségem volt valamire, megnyomtam, s õ a villamosságtól fölpezsdülve rövid,
kellemes lármát vert. Hírül adta az érkezõket, a barátokat, akik örömet hoztak,
a zaklatókat, akiktõl futni szerettem volna, mindenkit és mindenkor, ahogy
kötelessége parancsolta, személytelenül, mindig ugyanazzal a kurta, éles
rikkanással, akár végrehajtó volt az illetõ, akár orvos, akár éjjeli
sürgönyhordó.
Ma reggel
azonban - szeles, ideges tavaszi reggel volt - a csöngettyû megõrült. Egyszerre
szólani kezdett, anélkül hogy bárki megnyomta volna. Csörömpölt, csörömpölt és
csörömpölt. A kapuhoz szaladtak, ajtóról ajtóra szaladtak. Senki és semmi.
Talán valami szellem tréfált. Keresték a láthatatlan csengetõt, de nem lelték.
Megvizsgálták gombjait, billentyûit, drótjait, hogy nem érintkeznek-e valahol a
fémszálak. Hiba sehol. A csöngettyû megbolondult. A csöngettyû önállósította
magát. A csöngettyû föllázadt.
Tizenöt évi
példás szolgálat után forradalmasdit játszott, tombolt, megtagadja az engedelmességet,
rikácsolt, hadat üzent a rendnek, jajveszékelt, tûzvészt és árvizet jelzett,
mert egyszer végre hallani akarta a hangját, a saját hangját, a maga
mulatságára, hogy gyönyörködjék benne. Joga van az ilyesmihez? Tudom is én. Nem
volt többé szolga. Úr lett. Trillázott és rítt, pörölt és vékony fejhangon
feleselt, sipogott és dörgött. Jaj, hallgattassátok már el! Tépjétek el
drótjait, zúzzátok össze szerkezetét, hiszen mi is megtébolyodunk. Küldjetek
szerelõért. Segítség, segítség.
Hiába,
nincs segítség. Zúg és bömböl, még mindig nem fáradt el, noha már egy fél órája
ordít. Hihetetlen. Ez a csöpp kis jószág, ez a semmi, aki voltaképpen nem is
él, micsoda zenebonát és zûrzavart tud támasztani. Fejünk már egészen
belekábult. Ha egy hadsereget jelzett volna, mely be akar törni lakásunkba, ha
minden élõt és minden halottat jelzett volna, akkor is elég lett volna. Hát nem
tudtok segíteni? Szakítsátok ki a nyelvét a pimasznak. Egy-kettõ, gyömöszöljetek
papírt réztorkába, fojtsátok bele a szót. Úgy-úgy. Határozottan jobb valamivel.
Elrekedt. Nyöszörög, mint az állat, melyre rátiportak, nyivákol. Már hörög is.
Nemsokára kiadja majd a lelkét. Micsoda? Nézzétek, ellökte a papírt, s újra
üvölt, kornyikál, rikoltoz, sokkal hatalmasabban, mint elõbb.
Na végre.
Most elnémult. Igaz ez, vagy csak fülünk káprázik? A csönd oly süket, oly
lármás, mintha még mindig bomolnék. De nem. Csak a dobhártyánk reszket. Már
hallgat. Ugyan ki némította el? Õ gondolta meg magát, és ahogy rákezdte, meg is
unta, abbahagyta. Minden ok nélkül.
Fogalmam
sincs, hogy mi volt az oka erre, és arra, hogy hirtelenül zengeni kezdett.
Szeszély vagy elégedetlenség, mindegy. Voltak, akik azt tanácsolták, hogy a
fölháborító eset után dobassam ki csöngettyûmet, szereltessem le, és tétessek
helyette másikat, újat, megbízhatóbbat. Én azonban a pártjára keltem. Tizenöt
éve szolgált. Ennyi idõ alatt mindenki elvesztheti az eszét, és követelheti
egyéni jogait, még egy lelketlen gép is. Azóta különben ismét csendes és
rendes. Tovább dolgozik, buzgón, lelkiismeretesen, pontosan, ahogy eddig. De
néha, amikor rátekintek, összeborzongok, hogy milyen kiszámíthatatlan és
rejtélyes lényt fogadtam házamba, nem értem, hogy mi lelhette azon a szeles,
ideges tavaszi reggelen, és - bevallom - olyan tiszteletet érzek iránta, mint
azelõtt soha.
1934
|