Bevallom, mindig sajnáltalak benneteket - és egy kicsit le
is néztelek -, mert nem ismertétek személyesen Borsos Pétert. Hogy kicsoda volt
õ?
Hát ezt hosszadalmas volna így elbeszélni, és lehetetlen is.
Tíz-húsz vastag kötetet tudnék összeírni az apró-cseprõ szokásairól, a
tekintetérõl, amint fejét félrebillentve kinéz az ablakon, a homloka sajátos
ráncolásáról, a szavajárásáról, még a tüsszentésérõl is, de félek, hogy akkor
is csak halvány képetek volna róla. Egy emberbõl olyan varázs árad, melyet nem
lehet szavakkal kifejezni. Nemcsak az a fontos, amit mond és tesz az illetõ,
hanem lényének a kisugárzása, az a nem látható fény, az a nem hallható
kísérõzene, mely állandóan körülveszi, az, ami éppen õ, s az, ami nélkül õ nem
is õ.
Annyi bizonyos, hogy én mindent neki köszönhetek. Mélyebb,
maradandóbb befolyást nem gyakorolt rám még ember. Okos volt, káprázatosan
okos. Ha valami bonyolult kérdés vetõdött föl, melyhez senki se mert
hozzányúlni, õ csak megszólalt, és játszi könnyedséggel tisztázta a helyzetet. Ítéleteiben
föltétlenül meg lehetett bízni. Eszességével csak ízlése vetekedett. Úgy
öltözködött, mint egy világfi. Még ma is látom egyik világosszürke s egyik
sötétkék ruháját, egy fûzõs meg egy gombos cipõjét, melyet oly takarosan
viselt, hogy bámulat és hódolat ébredt bennem. Magas volt, karcsú, izmos és
férfias. Ezenkívül elmés is volt, ragyogóan és ösztönösen elmés. Ha
visszagondolok rá, képzeletemben a talpraesett megjegyzések és észrevételek
valóságos tûzijátéka cikázik, mely szikrazáporával betündökli az egész
égboltot.
Borsos Péter az én elsõ elemi iskolai tanítóm volt. Õ
tanított meg a betûvetésre, de a gondolkozásra és érzésre, az életre is.
Micsoda mély, bölcseleti távlat tárult elém, amikor a házépítést magyarázva
hangsúlyozta, hogy az ablak meg az ajtó voltaképp nem egyéb egy lyuknál, melyet
az õsember egy sziklafalba vájt. Vagy amikor a hõs és nagylelkû oroszlán s a
vérszomjas és kegyetlen tigris közt vont meglepõ párhuzamot. Micsoda csodálatos
ötvözettel olvasztotta össze lelkében a hadvezéri szigort s az érzelmes
puhaságot. Emlékszem keze írására, biztos és gyönyörû betûire, melyeket hamar
elmosódó krétával rajzolt a fekete táblára, de azért még ma se törlõdtek le
emlékezetem hû lapjáról. Emlékezem hegedûjére, hangsípjára és andalító
tenorjára, mellyel az édes Pásztortüzek-et
dalolta nekünk, hogy mi utána zümmögjük. Emlékezem, hogy nyugtatott meg egyszer,
pusztán kezének fejemre tételével, amikor attól féltem, hogy az utcán estefelé
„hasfölmetszõk” járnak, emlékezem, hogy ûzte ki belõlem a különféle
betegségektõl való oktalan riadalmamat, hogy helyezett agyagföldet az ujjamra,
amikor az udvaron megcsípett a méh, s emlékezem aranyos kedélyére, bohókás és
gyors ötleteire, utánozhatatlanul egyéni humorára, mellyel a homéri kacaj
viharát keltette föl, aztán arra a mozdulatára is, mellyel ezt a dörgõ óceánt
egyszerre elcsitította. Micsoda lélek volt, micsoda szellem, micsoda orvos,
nevelõ, elõadó és tréfamester.
Mit szaporítsam a szót? Õ volt maga a tökély. A példaképem
volt, az eszményem, döntõen befolyásolta fejlõdésemet, ösztönzött és
serkentett, hitet adott az emberi nagysághoz, és mértéket a fölbecsülésére.
Sokszor elcsüggedtem az emberek kicsiségétõl, középszerûségétõl: visszaidéztem
emlékét, és már megvigasztalódtam. Jólesett tudnom, hogy van. Mindig arra
vágyakoztam, hogy megközelítsem, és méltó legyek hozzá. Öntudatosan és
öntudatlanul utánoztam õt. Olvasmányaim hõseit csak úgy tudtam elképzelni és
megérteni, hogy az õ alakját helyettesítettem a papirosábrándokba, s ezáltal
kézzelfoghatóvá, tartalmassá váltak.
Hatása
nem is múlt el a tûnõ évekkel, hanem egyre erõsbödött és mélyült. Kikerültem a
keze alól. Akkor távolból bámultam. Boldog voltam, ha megpillantottam az utcán,
ha kalapot emelhettem elõtte, és õ némán bólintott. Bölcsnek látszott, aki az
életet egységesen szemléli, és hagyja futni a maga útján. Nem ápolta
növendékeivel a régi kapcsolatot, mint más nevelõ. Sohase szólított meg.
Örökségül átadta szellemét, s az tovább munkálkodott. Vágyat oltott belém a
tökély után. Késõbb, amikor más tanítók tanítottak, más tanárok, még az
egyetemen is, hozzá mértem õket, s tudásukat kicsinynek, ízlésüket hiányosnak
találtam. Lehet, hogy ezért támasztottam a mûvészettel szemben is oly szigorú
követelményeket. Saljapin hangja fakónak tetszett az övéhez képest, s Shaw
szelleme kissé régimódinak, elcsépeltnek.
Miután elszármaztam szülõvárosomból, Borsos Péterrel alig
találkoztam. Évtizedekig Budapesten, külföldön éltem. Hébe-hóba írtam neki egy
képeslapot, ezzel az aláírással: „Hûséges
tanítványa”. Ezt sohase köszönte meg, pedig szerettem volna eltenni emlékbe
felejthetetlen betûit. Sokáig
tervezgettem, hogy egyszer majd meglátogatom. De tervem mindig meghiúsult.
Múltkor aztán, negyven év múlva, végre megtörtént a rég óhajtott találkozás.
Elmondom nektek, barátaim, úgy, ahogy megesett.
Arról
értesültem, hogy mindennap pont tizenkét órakor az Arany sasban ebédel. Nem kis
lámpalázzal nyitottam be azon az üvegajtón, mely ennek a kis vendéglõnek a
különszobájába vezet, ahol fehér abrosszal van terítve az uraknak.
A sarokban,
a kandalló mellett üldögélt egy asztalnál, gyûrött kék ruhában, készen vett
nyakkendõvel. Nem ismert meg. Én azonban nyomban megismertem. Olyan volt, mint
valaha. Csak talán kisebb és alacsonyabb.
Meghajoltam
elõtte, és bemutatkoztam.
- Á,
szervusz - szólalt meg kissé rekedtes hangon -, barátja az erénynek és a túrós
lepénynek. Hát téged mi a szél hozott ide, ahol a madár se jár?
A régi
mesehangulat vett körül. Szemem könnybe lábadt.
Letelepedtem
melléje. Õ csak bámult rám a kék szemével, de egy szót se szólt. Tisztogatta a
kanalát az asztalkendõjével, aztán a kését, végül pedig a villáját úgy, hogy az
abrosz csücskét a villa ágai közé tûrte, és hosszan sikálgatta vele.
Kifejtette, hogy akár vendéglõben étkezik, akár úriháznál, errõl a szokásáról
nem tesz le, mert az evõszerek sehol a világon nem eléggé tiszták.
A pincér
hozta a levesét, remek, aranysárga marhahúslevest, kockatésztával. Minthogy a
leves forró volt, megragadta a palackot, és a tányérját - nem kis ámulatomra -
csordultig öntötte hideg vízzel.
A marhahúst
többször egymás után megszagolgatta, a kenyeret is, a sót és a paprikát is. Általában
mindent megszagolt. Három deci asztalit rendelt.
- Szeretem
a bort - jegyezte meg. - Csak egy esetben nem. Tudod-e öcsém, hogy mikor? -
kérdezte fölvillanó szemmel, csigázva érdeklõdésemet. - Akkor, amikor nincs -
tette hozzá, és kacagni kezdett.
Ebéd után cigarettára
gyújtott. Engem is megkínált eggyel. Gyufát kerestem a zsebemben. De õ
leintett. Odatartotta égõ cigarettáját, hogy azon gyújtsam meg az enyémet.
- Csaljuk
az államot - kacsintott felém, hamiskásan. Én dermedten, tátott szájjal vártam
valamit. Hiába vártam. A politikát „az urak huncutságá”-nak nevezte, a
nyiratkozást egyszerûen „birkanyírás”-nak. Zavaromban fecsegni kezdtem. Kis
eseteket, valódi és koholt történeteket mesélgettem neki, hogy szórakoztassam,
és riadt figyelmét másfelé tereljem. Õ végighallgatta õket, aztán mindegyik
után ezt mondta:
- Hihe- és
lehetetlen.
Ez szíven
ütött. Nem ezért, mert sértette ízlésemet. Nem, barátaim. Egyszerre visszaemlékeztem,
hogy ezt az elmésséget már hallottam, negyven évvel ezelõtt, nem is egyszer, hanem
sokszor, az õ szájából, és akkor ebben az emberi szellem diadalát csodáltam.
Jaj, Istenem, de szomorú voltam. Szaladva mentem haza a vidéki utcákon. Mit
éreztem? Nem azt, hogy megöregedett szegény. Inkább azt, hogy én öregedtem meg,
és már nem lehet sok keresnivalóm ezen a világon. Mert mondjátok, minek él a
földön az olyan ember, aki már Borsos Pétert se bámulhatja?
1934
|