ELLINOR ÉS DARLING

1

Ellinor A végzetes csók címû mozidarab próbáitól és fölvételeitõl annyira elcsigázódott, hogy orvosa tanácsára a nyári hónapokra egy fürdõhelyre vonult pihenni. Fönn, a fenyvesektõl koszorúzott hegyek között volt az Excelsior, egy divatos, méregdrága, nemigen látogatott üdülõház, mely világszerte híres volt rossz kosztjáról. Ezért szállt ide.

Itt vett magának két szobát, itt élt primadonnai számûzetésben, hogy feledje szeszélyes és izgató szerelmeit s a színház még szeszélyesebb s még izgatóbb ármánykodásait. Remetemagányában pirosította körmét, úszott a tóban, gyalogolt, s naponta tíz dekát szeretett volna fogyni, de az Excelsior igazán ehetetlen kosztja ellenére is csak öt-hat dekát fogyott.

Ez volt minden gondja. Minthogy pedig mindig feltûnést kellett valamivel keltenie, ezúttal természetesen érintkezett tisztelõivel és bámulóival, nyájas volt, egyszerû és közvetlen, s azzal keltett feltûnést, hogy egyáltalán semmiféle feltûnést sem keltett.

De ezt se bírta sokáig.

2

Egy hûvös, esõs júliusi estén, amint az üdülõkkel együtt cigarettázott a heverõszéken, a fenyves soron, a csöpörgõ sötét esõben megpillantott egy kóbor kutyát. A többiek nem is vették észre. Korcs és rút kis eb volt, még kölyökkutya, csapzott és csatakos, minden báj nélkül. Ellinor azonnal talpra ugrott, hozzásietett, s búgó színpadi gügyögéssel magához próbálta csalogatni. A kutya riadtan hátrált, herregett rá, mutogatva apró fogait. Úgy látszik, rossz sora lehetett, s régi gazdája - ha ugyan volt valaha gazdája - talán verte is. A színésznõ lekuporodott a kutyushoz, s hosszan és meggyõzõen magyarázgatta neki, hogy õ az õ cukros kis anyukája. Addig-addig édesgette, amíg a kutya végül megengedte, hogy japánselyem pongyolájához szorítsa piszkos mancsait, s fölemelje õt a sárból, a semmibõl, mint valami mesebeli királynõ a jobbágyok elhagyatott, ápolatlan porontyát. Kistáskájából szájába nyomott egy szem keserûcsokoládét. Ezt a kutya kiköpte. Erre prágai sonkát rendelt neki. Miután a kutya jóllakott, karjában vitte föl lakásába, megfürdette a márvány kádjában, kifésülte, beillatosította, piros szalagot kötött nyakába, s Darlingnak keresztelte el.

3

Este a vacsoránál Darling már ott ült Ellinor oldalán, az étterem vakító üvegcsillárja alatt. Csak most lehetett megállapítani, hogy milyen ronda egy kutya. Csupa vad ösztön lakozott benne. Annyi bizonyos, az Isten se teremtette ölebnek. A patkányfogó meg az uszkár idétlen keveréke volt. Kis pislákoló barna szeme fölött két, valamivel világosabb szõrpamacs barnállott, mintha az öregemberek módjára a homlokára tolta volna szemüvegét. Kedélytelennek és mogorvának látszott. Vedlett szõre alól kifityegtek girhes bordái. Hosszú, vékony farkát a lába közé húzta. Ellinor azonban máris roppant kedvesnek tartotta, s korlátlan lehetõségeket fedezett föl benne. Nyilvánosan megcsókolta a fejét, s fogadalmat tett, hogy örökbe fogadja és fölneveli. Darling az ágya mellett aludt a díványon. Reggelire vajlevest kapott, ebédre darált borjúhúst, estére tejberizst. Étkezések után maga a primadonna tisztogatta meg a fogait rózsaszín fogpéppel, gumikefével. Hogy frigyét végleg megpecsételje vele, gépkocsiján a városba hajtatott, s ezüst nyakörvet vett neki, szájkosarat, pórázt, télire meleg gyapjúruhát. Ellinor többé nem tudott elválni tõle. Ha bridzsezett, akkor is ölében tartotta, két elülsõ lábát a nyakába tette ölelõ mozdulattal, hogy mindenki lássa, mennyire imádja Darling az õ egyetlen anyuskáját.

4

Az Excelsior közönsége napról napra gyönyörködhetett a hirtelen támadt s egyre erõsbödõ szenvedély fejleményeiben. Ellinor szerényen a háttérben maradt. Nem õróla beszéltek, csak a kutyájáról. De mindenki a kutyájáról beszélt. A vendégek nem is tudtak reggelihez ülni mindaddig, amíg meg nem kérdezték, hogy aludt Darling. Darling, néha jól aludt, de néha bizony voltak nyugtalan éjszakái is, éjfélkor fölébredt, s csak akkor szenderült el, mikor jóságos anyuskája egy kis altatót adott neki, az õ szokott és kipróbált altatója nyolcadrészét. Máskor arról értesültek a vendégek, hogy Darling már vakkantott is egyet, hogy a sárgarépafõzeléket szereti, de a fagylaltot csodálatosképpen még mindig nem eszi, hogy a rádió pontos idõjelzésének sípolására vonít, hogy viharok elõtt mindig ideges, s ilyenkor csak egy francia gyártmányú kólakészítmény nyugtatja meg. Augusztus elején leírhatatlan izgalom futott végig az egész üdülõházon. Darlingnak lappangó hõemelkedései voltak. Egy állatorvos járt ki hozzá naponta, s hamarosan rendbe hozta. De ennél is nagyobb izgalom volt az, amikor Darling egyszer elveszett, s két és fél óra hosszat kereste, kutatta mindenki, amíg a bérszolga meg nem lelte a kocsiszínben, s át nem nyújtotta immár ájuldozó úrnõjének.

5

Így éltek együtt õk ketten, júliustól augusztus végéig. Darling elõtt fényesebb pálya nyílt, mint egy lelenc elõtt, akit valami amerikai milliárdos fogad gyermekének. De augusztus végén Ellinor váratlanul táviratot kapott a bécsi mozivállalattól, még aznap csomagolt, gépkocsira szállt és elutazott. Darlingot egyelõre a szakács gondjaira bízta, azzal, hogy majd írni fog a szakácsnak is, meg az õ kis kutyuskájának is. Sohasem írt. Egyszerûen elfelejtette. Úgy elfelejtette, mint Árvay Artúrt, a színészt, ifjúkori szerelmét, akit néhány hónapi lázas barátság után minden magyarázat nélkül faképnél hagyott. Kiderült, hogy ez a szerelme is csak afféle futó, nyári kaland volt. Darlingot egy ideig a szakács etette a konyhában. De a többi kutya nem bírta el. Utálatos, finnyás dög lett belõle, egy elkényeztetett, válogatós, kedélybeteg kóbor eb. Nem is szerette senki. A szakács lassanként eladogatta ezüst nyakörvét, szájkosarát, pórázát, téli gyapjúruháját pedig cipõrongynak használta. Darling megsértõdve járkált ide-oda, mintegy azt kérdezve, mi történt vele. Barna szeme állandóan csodálkozott ezen, s szeme fölött azok a világosabb barna szõrpamacsok is ezen csodálkoztak. Egy hideg, esõs õszi estén aztán, a farkát behúzva, végképp eltûnt azon a fenyves soron, amelyen az Excelsiorba vetõdött. Nem is látták többé. Karácsony után a hóban találták meg hulláját, sebektõl borítva, csontváz soványan, összemarva az éhes, falusi ebektõl, koravénen, õsz halántékkal. Az lett a sorsa, mint szegény Árvay Artúrnak, a hõsszerelmesnek, aki szintén züllötten, névtelenül pusztult el a vidéken, valahol az árok szélén.

1935