EGY ASSZONY BESZÉL

El kell mondanom, édesem, mi történt múltkor Juliskával. Képzeld, kalandja támadt, most az ötvenedik évében, szerelmet vallottak neki, amint bóklászott az utcán, régimódi kalapjában, bõ fekete mamuszában.

Õ maga mesélte ezt nekem, csodálkozva és tûnõdve, olykor a mennyezetre emelve világosbarna szemét, egyébként minden taglejtés nélkül, mozdulatlanul és mereven, ahogy szokta.

Hát amint egy délelõtt a csarnokba indult a viaszkosvászon táskájával - mert mióta meghalt Viktor, nem tart cselédet, s mint afféle özvegyasszony, maga fõz és maga takarít -, eléje áll egy õszbe csavarodott úr, leemeli kalapját, és mosolyog rá, hosszan, jelentõsen mosolyog. Juliska azonnal fölismerte. Ez volt az az „erdélyi fiatalember”, aki hajdan - harmincöt évvel ezelõtt - udvarolt neki. Csak úgy „futólag”. Nem tudta nevét sem akkor, sem most. Csak azt tudta, hogy annak idején egy darabig érdeklõdött iránta, aztán, mikor leendõ ura, Viktor feltûnt, hirtelen elmaradt.

Szóval nem látták egymást már harmincöt éve. Közben háborúk voltak, forradalmak - sok-sok minden volt -, s mind a ketten szépen, csöndesen megöregedtek. Az õszbe csavarodott úr megkérte, hogy elkísérhesse. Elmondta, hogy tizenöt évig Erdélyben élt, most is vidéken van állása - állatorvos -, de mindig tudta, mi történik Juliska körül. Hallotta, hogy Viktorhoz ment férjhez. Ez akkor fájt neki, sokáig fájt. Hallotta azt is, hogy „boldogan élnek”. Az állatorvos sétapálcájával az aszfaltot szegélyezõ keramit téglákat veregette. Majd azzal a fölszabadult szemérmetlenséggel, melyet az évek múlása biztosít számunkra vágyainkkal szemben, bevallotta, hogy végtelenül szerette, akkor is, azután is, miatta nem nõsült meg, és sokszor eszébe jut, mennyire másképpen alakulhatott volna élete, ha Juliska akkor rá hallgat, s nem lesz Viktor felesége.

Juliska, kérlek, csak ámult-bámult. Járkált az elszáradt évek avarjában. Nézte az állatorvost, aki egyszerre fölbukkant, mint valami kísértet. Pár kedves szót szólt hozzá, kezet fogott vele, aztán bement a csarnokba. De nem említette, hogy Viktor már öt esztendeje meghalt, és a sors a maga szeszélyes intézkedésével megoldotta azt a helyzetet, melyet egykori udvarlója mindmáig nem tudott megoldani. Errõl mélyen hallgatott.

Vallattam Juliskát, vajon miért tette ezt, de nem tudott rá pontos választ adni. Nõi kacérságból? Lehet. Vagy hitvesi hûségbõl, mely a síron túl is tart? Az is lehet. Végre Viktor, aki ma már por és hamu, még mindig él egy ember lelkében, még mindig fölkel, lefekszik, jár-kel, hazamegy ebédelni, s így Juliska nem vállalkozhatott arra, hogy ezt az eleven lelket, ezt a még mindig mozgó és cselekvõ hatóerõt egy mondatával megsemmisítse. Ez gyilkosság lett volna. Hitvesgyilkosság. Aztán céltalan is lett volna. Juliska még haló porában is õt szereti. Ez az igazság. A helyzet változatlan.

Azóta sokat töprengtem ezen. Valaki hallja azt, hogy kedvese harmincöt évvel ezelõtt férjhez ment, viszont nem hallja azt, hogy vetélytársa, aki miatt egész élete elkeseredett, öt évvel ezelõtt meghalt. Micsoda játéka a véletleneknek. De az igazi drámák mindig benn, képzeletünkben folynak le, s nem a valóságban, mely megannyiszor független tõle. Álomalakokat teremtünk magunknak, s azokkal viaskodunk. Az emberek tükörképe gyakran meghal, mikor az eredeti még él, gyakran túléli az eredetit, fejlõdik, változik. Voltaképp csak ez a fontos. Mit is tudunk egymásról? Úgy futunk egymás mellett, mint párhuzamos vonalak, melyek csak a végtelenben találkoznak. Akárhogy van, drágám, az élet csodálatos és érdekes zûrzavar.

1932