SZERÉNY BARÁTOM

Van nekem egy barátom. Ha bárhol is találkoznátok vele (egy kávéházban, egy fölvonón vagy egy tûzvészben), azonnal megszeretnétek.

Csak azt veszitek észre, hogy eleinte nem is veszitek észre. Aztán megkérdezitek, kicsoda ez a kellemes, jó modorú fiatalember. Hát ez az én barátom.

Ismertetõjele a szerénység. Ezt láthatólag viseli, a gomblyukában. Megül az asztalnál és mosolyog. Azon mosolyog, hogy milyen jelentéktelen és fölösleges ember õ. Mindenütt az ötödik kerék. Kár beszélni róla.

Egy idõ múlva azonban, anélkül hogy észrevennétek, csak róla beszéltek és csak vele foglalkoztok. Igyekeztek õt kissé fölemelni, a maga helyére tenni. Tiltakoztok, hogy mégis többet ér annál, amire tartja magát. Erre õ a mondataitokba ravaszul és halkan apró mellékmondatokat szurdal, melyek mind arról szólnak, hogy nincs igazatok, hogy nagyon tévedtek, hogy õ nem méltó hozzátok.

Általában úgy viselkedik, mintha mindig zavarna bennünket, mintha mindig rosszkor érkeznék, mintha mindig kívánatos volna számunkra az eltávozása, a hiánya vagy a halála. El-eljön hozzánk, de be se csönget. Csak leül a kapu aljába, és vár. Néha órák hosszat veri ott a csapó esõ. Hazajövet botlunk beléje, és elszörnyûködünk ázott ruháin. De fontos ez? Hiszen csak õ az.

A legszerényebb emberek is ragaszkodnak két dologhoz: ahhoz, hogy nekik van a legjobb fogorvosuk, és hogy az õ zsebórájuk jár a legpontosabban.

Õ ebben a tekintetben is kivétel. Fogorvosa piszkos, és csak fájdalommal húz. Zsebórája (ha ugyan annak lehet hívni ilyen krumplit) állandóan siet vagy késik. Amikor véletlenül pontosan jár, akkor azt mondja, hogy tizenkét órát siet, vagy huszonnégy órát késik.

Neki különben mindene rossz. Rossz a szaglása és a stílusa, rossz a cipõje és az emberismerete. Szíve is rossz. Mind a két értelemben. Billentyûhibája van. Ezenkívül semmi érzéke sincs a részvét és az emberszeretet iránt. Legalább õ azt állítja.

Hogy szoktuk kezelni a szerény embereket? Úgy, hogy elõzködünk velük. Ha elõbb akarnak beengedni bennünket egy ajtón, hátraugrunk, s õket bocsátjuk elõre, ha kisebbítik képességüket és érdemüket, mi magasztaljuk föl, ha szamárnak nevezik magukat, mi ökörnek nevezzük magunkat.

A kínaiak módszere ez, akik nemcsak tündöklõ elménket és tiszteletre méltó garathurutunkat bámulják, hanem önmagukról is nyíltan hirdetik, hogy ronda disznók.

Az udvariasság szelíd birkózásából bizonyos idõ múltán valami egyensúly támad. A mérlegnyelvek addig inognak, míg megállapodnak valahol: az ajtón mégiscsak kimegy valaki, s a garathurutunkról szóló elismerést sikerül lecsökkentenünk addig a fokig, hogy nem tiszteletre méltó, csak kellemes, ennek ellenében pedig vendégünkkel is sikerül elfogadtatnunk azt az indítványunkat, hogy õ nem is ronda disznó, csak koszos malac.

Az én barátommal azonban nem lehet alkudni. Semmi ellentmondást nem tûr. Hiába közlöm vele ezerszer, hogy õ nem is olyan tehetségtelen és unalmas fráter, s én nem is vagyok olyan nemes és csodálatos lángelme, amint véli. Álláspontjából egy fikarcnyit se hajlandó engedni. Ellenérveimre gúnyosan mosolyog.

Ez pedig huzamosabb ideig tûrhetetlen és bõszítõ. Már gyermekkorában szerény volt. Szerénysége évrõl évre növekedett, gyarapodott benne. Hogy úgy fejezzem ki magam: szerénysége azóta megizmosodott. Izmos szerénysége van.

Minden az adagolástól függ. Az ibolya például kedves, igénytelen virág. Képzeljetek el azonban egy törzsökös, terebélyes ibolyát (nagyobbat egy évszázados tölgynél), mely állandóan fejetek fölött zúg, s minden pillanatban azzal fenyeget, hogy agyonüt benneteket. Képzeljetek el aztán olyan ibolyaillatot, mely a milliomodik hatványára emelve bejárja szobátokat, átitatja ruhátokat, s lélegzeni se hagy. Az ilyen illat biztosabban öl, mint a fojtógáz.

Próbáltam én már mindent ezzel a szerencsétlennel. Eredménytelenül.

Múltkor bemutattam egy társaságnak. Mosolyogva jegyezte meg, hogy fölösleges közölnöm a nevét, mert az teljesen ismeretlen, megismerni pedig igazán senkinek sem érdemes. Erre én (az õ bevált módszerét követve) szavába öltöttem szavam, s egy orv mellékmondatban kifejtettem vendégeimnek, a füle hallatára, hogy tényleg szürke és ostoba tökfilkó, de azért talán legyenek iránta némi elnézéssel.

Ez végre hatott. Azóta gyógyultnak tekinthetõ.

A szerény embereket úgy kell kigyógyítani nyavalyájukból, mint a pimaszokat: egy pofonnal.

1933