AZ AMERIKAI FIATALEMBER

Hat-hét évvel ezelõtt összeismerkedtem egy rokonszenves amerikai fiatalemberrel, aki itt töltötte a nyarat. Bécsbõl összerakható csónakján evezett le a Dunán. Mézszõke haja volt, kihajtott apacsinge, villogó, fehér foga. Egy társaságban mutatkoztunk be. Néhányszor meglátogatott bennünket. Mi õt egyszer. Mindössze ennyire emlékszem. Azután elutazott. Kicseréltük névjegyünket. Megígértük, hogy majd írni fogunk egymásnak, de nem írtunk.

Múltkor levelet kaptam egy szállónkból. Egy másik amerikai írta, aki szintén itt idõzött a feleségével. Nagyon sok amerikai van a világon. Mézszõke barátomra hivatkozva kérdezte, mikor tehetné tiszteletét. Közölte, hogy szegrõl-végrõl rokonok is. Közben tudniillik mézszõke barátom megnõsült, de el is vált, õ - a levél írója - az én mézszõke barátom elvált feleségének a sógora.

A kapcsolat kissé távolinak, lazának látszott. Azt feleltem, bármikor kész örömest vendégül látjuk õket, már csak azért is, hogy halljunk valamit barátunkról, de ebben a pillanatban egész családunk náthalázban fekszik. Azt hittem, ezzel az ártatlan hazugsággal mindennek elvetem majd a gondját.

Tévedtem. Egy hétre rá az amerikai szeretetre méltó levélben az iránt érdeklõdött, vajon felépültünk-e. Én hasonló szeretetre méltó levélben nyugtattam meg, hogy egészségesek vagyunk, mint a makk, s a hét végén meg is hívtam õket teára.

Akkor azonban tényleg valamennyien ágynak estünk. Lehetetlen volt betegséggel elõállni. Ez pimasz hazugságnak látszott volna. Megtelefonoztattam, hogy sürgõsen el kellett utaznunk. Most már azonban szégyenkeztem. Magam jelentkeztem. Hosszú, bocsánatkérõ, alázatos levélben rimánkodtam, hogy jöjjenek el, maguk tûzzék ki a napot, az órát, nekünk mindegy, okvetlenül várjuk õket. Megérkezett a várva várt válasz: vasárnap délután hatra ígérkeztek.

Én a külföldiekkel mindig udvariasan viselkedtem. Szeretem õket, és szánom. Idegennek lenni valahol szinte szervi hiba. Messze a hazámtól én is úgy érzem magam, mint egy nyomorék. Ide-oda botladozom, nem ismerem az embereket, a szokásokat, a szavak és kifejezések napi árfolyamát. Bûnbánóan vezekelve vártam vendégeimet. Csakhogy aznap nyakig ültem a munkában. Egyre boldogabban, lázasabban dolgoztam. Kétségbeesetten tekintettem a rohanó mutatókra. Amint múlt az idõ, az életemet adtam volna, hogy elmaradjon ez a találkozás.

Mit lehetett tennem? A betegség, a sürgõs elutazás már kopasz mentség volt. Egy darabig meddõn lázadoztam. Végre kora délután mentõ ötletem támadt. Ezek a derék amerikaiak nem ismernek engem, csak egy ismerõsömet, akit én alig ismerek. Fölszólítottam egy régi cimborámat, egy állástalan mérnököt, aki két évig élt künn Angliában, s arra kértem, hogy helyettesítsen. Eleinte nem akart kötélnek állni. Óradíjat ígértem neki. Akkor belement. Fölszólítottam egy angol nyelvtanárnõt is, hogy vállalja a teán a háziasszony tisztjét a dupla óradíjért. Õ is hajlandónak mutatkozott erre.

Délután négykor úgy jelentek meg nálam mind a ketten, mint a bérgyilkosok. Bemutattam õket egymásnak. Megmagyaráztam, mi a szerepük. Általában viselkedjenek úgy, ahogy mi viselkednénk hasonló helyzetben. Többnyire mondják azt: „igen”. Néha azonban ezt is: „nem”. Az idõre mondják azt: „szép”, a világ általános helyzetére: „borzasztó”. Mutassák a vendégeknek lakásunkat, esetleg családi arcképeinket is. A teát már fõzték. Otthagytam õket.

A teadélután várakozáson felül sikerült. Fél tízig maradt együtt a meghitt társaság, s alig tudott elválni. Mérnök cimborám szerényen fogadta a bókokat, munkásságomat jelentéktelen semmiségnek nevezte, bevezette õket dolgozószobámba - véletlenül az ebédlõbe nyitott, de ez egyáltalán nem volt baj -, s a baráti emlékezés tûnõdõ mosolyával hallgatta, mi mindent élt meg azóta mézszínû amerikai barátom. A nyelvtanárnõ a megértõ hitvest alakította. Folyton a szavába vágott, és ellentmondott neki.

Másnap a szálló küldönce levelet hozott, s egy gyönyörû fehér orgonaágat. A hálás amerikaiak küldték. Biztosítottak, hogy soha életükben nem mulattak ily jól, s bármily sok szépet hallottak felõlünk, nem hitték, hogy én ily ragyogóan szellemes, megvesztegetõen közvetlen vagyok, s feleségem ily házias és vendégszeretõ.

Az amerikaiak hazautaztak. Otthon elmondták mézszõke barátomnak, milyen kedvesen fogadtuk õket, s mézszõke barátom áradozó levélben köszönte meg figyelmünket. Azóta állandóan levelezünk. Barátságunk mindinkább elmélyül. Hallom, hogy a mérnök is gyakran találkozik a nyelvtanárnõvel.

A hazugság annyi, mint egy porszem. Azt reméltem, hogy elröppen a levegõbe. Nem így történt. Egyre jobban nõ. Izgatottan várom a fejleményeket.

1933