VASÚTI TOLVAJ

Elsõ osztályú fülkébe szállt be. Mindig elsõ osztályon utazott. Ez üzleti befektetéséhez tartozott.

Elõrement, be-bekukkantva minden fülkébe. Utána a hordár.

Egyik fülkében valami magányos öreg urat pillantott meg, három remek bõrönddel meg egy krokodilbõr kézitáskával.

- Ide - utasította a hordárt.

Az fölrakta a hálóba bõröndjeit. Mutatós bõröndök voltak, teleragasztva külföldi szállók tarka címkéivel. Egyébként teljesen üresek.

Amikor elemelte az áldozatok poggyászát s megugrott velük, mindig otthagyott - zálogul, ajándékul - néhány üres bõröndöt. Ezt is beleszámította az üzemköltségbe.

Leült az öreg úrral szemben. A levegõbe bámult. Sohase ismerkedett. Ezt csak a „régi iskola” tette. Kiderült, hogy nem érdemes. Inkább árt, mint használ.

Hétkor már sötétedett. Kezdõdött a társasvacsora. Az öreg úr fölkelt. Kifelé indult, behúzva maga után az ajtót. De mintha valami eszébe jutna, visszajött, s a félig nyitott ajtón beszólt.

- Kérem szeretettel - mondta, és feléje fordult: - Méltóztassék talán vigyázni a holmimra. Hogy lába ne keljen. Csak megvacsorázom. Be vannak zárva. De ilyen idõkben, tetszik tudni - és mosolygott.

A vasúti tolvaj is mosolygott, megértõen. Bólintott, hogy majd vigyáz.

„Furcsa - gondolta. - Kutyára a hájat.”

Megnézte zsebóráját. Tudta, hogy huszonhárom perc múlva Nagyvárad következik. Az egész menetrendet kívülrõl tudta, mint egy zongoramûvész Chopint vagy Beethovent.

Ahogy szokta, elõre magára vette galambszürke felöltõjét, kesztyût húzott, fejébe nyomta kalapját, mint aki majd kiszáll, s a folyosóra állt, a letolt ablak mellé, hogy a hordárok tüstént észrevegyék. Ez a módszer is bevált. Körülbelül tíz éve dolgozott, körülbelül negyven-ötven bõröndöt lopott el anélkül, hogy egyetlenegyszer is elcsípték volna.

A kocsiban kívüle csak egy gyászfátyolos hölgy utazott, az utolsó elõtti, nemdohányzó fülkében. Hat perc múlva az is kiszállt.

Õ az ablakba könyökölve figyelte a sötét mezõket. Hallgatta a vonat sötét kattogását.

„Különös” - tûnõdött -, mindenesetre különös. Ilyesmivel eddig még sohase tüntettek ki. Azt mondta: „kérném szeretettel”, és régimódian elmosolyodott. Gondjaimra bízta. Annyira bizalomgerjesztõ pofám volna? No, ne érzelegjünk. Az utasok általában legközelebbi társukhoz szoktak fordulni, holott az éppúgy lehet irgalmas szamaritánus, mint vasúti tolvaj. Ezúttal - a valószínûségi számítás szerint - rám került a sor.”

A mozdony füttyentett, megállt. Nagyváradhoz érkeztek. Egy hordár nyomban fölugrott a kocsijába. Csak a rendelkezését várta, hogy melyik bõröndöket vigye.

De õ elfordult.

- Hát nem tetszik leszállni? - kérdezte a hordár ámulva.

- Nem - mondta.

Úgy tervezte, hogy majd a következõ állomáson, harminckilenc perc múlva. De ott se volt ereje. Ott különben is fölszállt egy utas, s az õ fülkéjébe telepedett. Hórihorgas, fakó alak volt. Gyanakodva figyelte. Csak nem sántikál ez valami rosszban? Mindenesetre beült. Szemmel tartotta.

Az öreg úr is visszaérkezett, a vacsora és a bor páráitól rózsálló arccal, szivar a szájában. Hálálkodott:

- Köszönöm, nagyon köszönöm.

- Nincs mit - vetette oda.

Amint otthon sarokba vágta üres bõröndjeit, ezeket a kellékeket, melyeket mindig magával cipelt, így dohogott:

- Hallatlan. Kidobtam az útiköltséget, hiába volt az egész. Meghatott az a szamárság, hogy „kérem szeretettel”, és hogy épp engem választott ki. Úgy látszik, vénülök. Nem nekem való már ez a mesterség.

Utána csakugyan abbahagyta. Valami más pályára lépett.

1933