HASPÓK

Az étteremben több héten át együtt étkeztünk. Velem szemben ült a feleségével. Már elsõ nap azzal vonta magára a figyelmem, hogy mennyire szeret enni.

Többé-kevésbé mindnyájan szeretjük a gyomrunkat. Az azonban, ahogy õ szerette a gyomrát, ahogy õ imádta a hasát, már nem szeretet volt. Az szerelem volt.

Naponta gyönyörködtem benne. Néha annyira bámultam, hogy elfelejtettem enni. Õt ettem, a szememmel. Hadd írjam le elõbb, kutyafuttában. Ötven év körüli férfi, gyér, õsz hajjal s kis õsz bajuszkával. Térdnadrágot visel. Afféle haspók. Cinege lábán egy nem túl nagy, de azért tekintélyes potroh himbálódzik.

Hogy kövérnek tartja-e magát?

A kövérek általában két osztályba sorozhatók. Az egyik osztály töredelmesen így szól magához: „Kövér vagyok, ronda kövér disznó.” A másik osztály viszont azt hazudja magának, amit a szabója õneki: „Erõs vagyok, egy kissé erõs.”

Õ nyilván az utóbbi osztályba tartozott.

Ha sétált, kifeszítette mellét, mélyen, önérzetesen lélegzett, s nyilván azt képzelte, hogy férfias, és sok nõ van, aki az ilyen férfias férfiakat kedveli. De ez nem bizonyos. Voltaképp mellékes is.

A fontos a szája, melyet azonnal észrevesznek, a vékony, piros, mozgékony szája az õsz bajuszkája alatt, ez a szinte csókra termett „pici-piros” száj, mely nedves a vágytól, hogy valamit megragadjon és bekebelezzen. Éppily fontos a szeme is, a nagy dióbarna szeme, mely les, pillog, fürkész, s egy erdõben vagy egy kopár hegytetõn, vagy egy iktatóhivatalban - bárhol a világon - azt kutatja, mi van ott ennivaló. Ez a szem az étteremben föllángol, olajos fényben forog, aztán, mint valami mécs, lobogni kezd. Tudja, hogy nemsokára milyen kivételes élvezetben lesz része. Az áhított környezet, az a hely, ahol majd enni kap, fölajzza, de egyszersmind idegesíti is. Száját kissé megnyálazza, s az még pirosabb lesz. Már úgy tündököl, mintha zsíros volna. Tekintete végigcikázik az éttermen, keresi a pincért. Rendel ezt-azt, sokat, feleségének is valamit, s amikor a pincér eltávozik asztalától, követi tekintetével mindaddig, amíg be nem fordul a konyhába nyíló ajtón.

Ekkor egyedül marad. Az asztalra hajol, rámered a fehér terítõre, mely mint a semmi. Szerencsére ott vannak a kenyérdarabok is, a zsömlék és kiflik. Egyelõre ezekkel vigasztalódik.

Minden ajtónyílás újabb remény s újabb csalódás. Nem jön a pincér, még mindig nem jön. Végre azonban jön.

Hozza a melegített tányérokat, a párolgó tálakat, a levest, a disznócsülköt, a halat vastag, sárga mártásban, az õzcombot lila áfonyával, a fölfújtat arany borhabbal, õneki hozza, kétségtelen, de milyen sokáig cammog a szerencsétlen, a nyomorult, egy végtelenség ez, valósággal kibírhatatlan, s amíg így szemmel tartja a pincér minden lépését, aki közeledik és mégse közeledik, amíg így csalogatja, vonzza, bûvölgeti õt, egyszerre valami homályos gyermekizgalom hatalmasodik el rajta, hogy hátha csak káprázat az egész, hátha valami nem sejtett kiábrándulás éri, a tál leesik és összetörik, a pincér szörnyethal szívszélhûdésben, vagy a földgolyó összeütközik egy csillaggal, és ott, közvetlenül a cél, a beteljesülés elõtt elborul, hitét veszíti, eleve lemond mindenrõl, mint mi, amikor hosszú, kétségbeesett órák után a fasorban megpillantjuk a kedves imádott szoknyáját, de még nem merünk örülni, mert arra gondolunk, hogy esetleg csak egy kifogást közöl, valami ürügyet, hogy fáj a feje, vagy hogy fáradt, és ismét nem lehetünk vele együtt.

De nem, nem. Már elõtte a tál, a maga csodálatos valóságában. Felkönyököl - kezében kés és villa -, s ránéz. Izzóan néz rá. Elcsigázva, csapzottan, olvadozva, szenvedélyesen nézi, s a sok gyötrelem után könnybe lábad a szeme. Á, te vagy, gondolja, mert minden ételt tegez. Mi ketten, így együtt, kettecskén, te meg én. Még mindig nem eszik. Nem tud betelni látásával. Villájára tûz egy szelet marhahúst, s mielõtt bekapná és örökre elválnék tõle, egész közel emeli szeméhez, búcsúpillantást vet rá, mintha ezt kérdezné tõle: „Szeretsz? Mert én szeretlek.” Erre a hús már a szájában van. Mozog a szája, villámsebesen, gumiszerû rugalmassággal, mozog az orra hegye, mozog a füle. Úgy rémlik, hogy fülel. Hallgatja tulajdon csemcsegését. Ha nem láthatja, hogy eszik, legalább hallani akarja, legalább ízlelni akarja azt a nyelvével és szájpadlásával, legalább szagolgatni akarja az orrával, legalább tapintani akarja, s a húshoz és a mártáshoz gyakran hozzá is ér az ujjával. Mind az öt érzékével eszik.

Nem zabál, nem fal, csak eszik. De az elmondhatatlan és leírhatatlan, milyen gyorsan tûnik el tányérjáról minden. Volt és nincs. Egy perccel ezelõtt, nem is egy perccel ezelõtt, néhány pillanattal ezelõtt még ott púposodtak a galuska, a burgonya és rizskása tornyocskái, a gomba és cékla kisded halmai, még ott gõzölgött egy óriási rostélyos, s máris üres a tál, és a barna hagymás zsír utolsó drága csöppjeit mártogatja ki. Ezen én minden ízben csodálkozom. Õ is minden ízben csodálkozik, hogy már vége annak, ami el se kezdõdött. Elõrehajol, mint az imént, hogy az ételt eléje rakták, s kidülledõ szemmel nézi a tányért, a tálat. Hihetetlen, hihetetlen. Nemrég az élet hona, most azonban elhagyott, kietlen, mint a temetõ. Ez a gondolat elszomorítja. Sóhajt egyet. Fejét oldalt billenti, a tenyerébe hajtja, s valami lágy merengéssel, valami puha fájdalommal feleségére tekint.

Eleinte azt hittem, hogy más híján a feleségét akarja megenni. De miután szemügyre vettem a sápadt, csenevész asszonykát, megállapítottam, hogy tévedek. Felesége nem volt ehetõ. Nem is a feleségére nézett, csak a felesége tányérjába, ahol úgyszólván még meg se kezdõdött az evés hatalmas színjátéka, egy sertéskarajra, sajtra, egy diós tortára, mely majdnem érintetlenül állt ott, a sorsára várakozva.

Az asszony elértette. Szótlanul fölajánlotta az ételek háromnegyed részét, s az ura ismét enni kezdett.

Amikor bevégezte - ezt is tündéri gyorsasággal -, rózsásra gyulladt arcát tenyerébe hajtva megint felesége felé sandított könyörgõ, megható esengéssel, az asszony pedig megint az ura tányérjába kotorta azt, amit közben még mindig nem költött el.

Érdeklõdésem lassanként õrá terelõdött. Fakó, vérszegény nõ volt, horpadt arcú, beesett szemû, csont és bõr. Ímmel-ámmal, étvágytalanul evett. De azért mindig éhesnek látszott. Valószínûleg évtizedek óta gyakorolta a lemondás erényét, most már beletörõdött a koplalásba, és mint hû vértanú hitves, némán haladt végzete, a biztos éhhalál felé. Ócska, kötött kabátkát hordott, orra nyergén nagy, teknõckeretes szemüveget.

Ezt azonban - feltûnt nekem - csak étkezések alkalmával hordta. Különben nélküle járt, úgy olvasott is. Egyszer, vacsora után az asztalnál hagyta. A kíváncsiságtól sarkallva kezembe vettem, s megvizsgáltam. Elhûltem. Üvegje olyan vastag volt, amilyent eddig még nem is láttam egyebütt, csak a csillagászati távcsöveken. Arra a felfogásra kell tehát hajolnom, hogy az üveget ördögi ravaszságból az ura vágatta beléje, s ez a telhetetlen haspók kényszerítette feleségét a szemüveg viselésére is, hogy azt, amit megeszik szegény - az õ csöpp adagját - háromszoros nagyításban lássa.

1933