Pán

Főúri kertek vaskapuinál
gyakran megállok izzó, kába délben,
hol a gyökér falat tör észrevétlen,
s a lombozat zöld sátrakat csinál.

Tikkadt gyönyörbe leng a dús oáz,
pihen a rest szökőkút zöldes árja,
a nedv a fák izmos tagját bejárja,
mig benn valaki csendbe zongoráz.

S e kábulatban, elfuló örömben
rezegni érzem az eget fölöttem,
mivel a nagy kert lomb-benőtt falán

véres szemekkel és maró fogakkal
szirinxesen kel, s tántorogva halkal
ágaskodik, s nő, nő kacagva Pán.