A csillagokhoz

1

Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
s lángokban áll az égi palota,
de én remegve nézek csak felétek.

Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre,
de én megyek, szép csillagok, tova.

Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre.

Ha majd siromba csöndbe porladok...
Ó csillagok, sugárzó csillagok.

2

Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
Kitártam a szivem elébetek,
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.

Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek.

Később, a rózsatermő ifjukorban
perzselve lángolt ajkamon a csók,
de én siettem a magasba zordan,

és értetek ma is élek-halok...
ó, csillagok, szépséges csillagok.

3

Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben.

Bukásaimba volt a győzelem,
fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
ti jártatok a bús uton velem.

Hogy nem hajolt szivem szerelme hozzám,
ti drága szóval vígasztaltatok,
s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.

S rátok bíztam hatalmas vágyam ott...
Ó, csillagok, vezérlő csillagok.

4

De menni kell... Ez érzelemviharban
vegyétek, íme, végső búcsumat!
Elvállok a világtól félve, halkan.

Foszlástokon a mindenség mulat,
s reá recsegve zörren ősi sarka,
én eltünök, mint gyenge szélfuvat.

A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
meging a föld, ledől a szikla-fok,
és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.

Én szótlanul siromba roskadok...
Ó csillagok, hatalmas csillagok!

5

Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
s száguldanék rohanva véletek,
a végtelen síkján, mint ifju, bősz mén.

Aranyszilánkotokkal reszketeg,
vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
a törpülő árnyékvilág felett.

S ha jönne végre a halálos óra,
együtt forognánk vészesen, balog,
s lehullanék én is, a fény hozója.

S ti hirdetnétek, társatok halott...
Testvéreim, száguldó csillagok!