A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e szines pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.

Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kivánó ösztönöm.

Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.

Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és - nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!

Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.

A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
     nem nyúl dijért mohó kezem.

De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédjás nem mulat.