A rokonok.

A rokonok.

          Szelídek és nyugodtak.
Ez székely, az meg lágy és bús magyar.
Dülledt szemekkel hajnalig boroznak,
az egyik régi verseket szaval,
hogy mikor Pesten iskolába járt,
mint tépte a rózsákat és a lányt.
A többi sóhajt, ejh-hajh, megvirrad még,
és megvirrad, a nap fejükre süt,
légypöttyös a tapéta és a falkép,
az abroszon boros, kopasz fejük.

Pontos öregurak, kik messze estek
s most andalognak régi romokon.
Pipáznak, néznek és mozdulni restek.
Én már tudom: ez a szelíd rokon,
az néha jön sötétlő délutánon
a tornácunkra, ozsonna-időn.
Ő a szegény rokon és sírva szánom,
mert idegen portánkra enni jön.
Ez tréfás úr és macskabajsza szúrdos
és tarka, mint egy rút törökbazár.
Csupa illatszer, csat és gyűrü, szurtos,
fülén virzsínia és szalmaszál.
Vadászkalapján tollak, össze-vissza,
az élceit ki sem veszi zokon.
Vén nőcsábító, kártyás és borissza.
Én is nevetem: a bolond rokon.

De élt egy édes-édes rokonom,
mint a mesében, és az arca arcom,
s én róla, róla, róla álmodom,
mivel megölte a láz és az asszony.
S a rege szól: Sokat járt szoknyalesre,
egy színésznőt várt télen minden este,
egy csipkezsebkendő lett a halála,
s elment regényes szívvel és mosolygón,
szelíd fejét csak pár barátja látta
egy téli éjen, az üvegkoporsón,
nyitott szemekkel, hittel, bízva, bátran,
egy seb a száján, vérköd és szivárvány,
egy hős, modern szalonkabátban,
ki elbukott a szerelem csatáján.

Úgy érzem őt. Ő a regék regéje.
Arcképe a hideg szalonban állt.
Hányszor futottam hozzá fázva-félve,
s szívtam magamba a hideg halált.
Imádom arcát. Olyan régimódi.
A nyakkendő, mint vékony tintacsorgás.
Fáradt szemek. Nők bátor bámulói.
Biedermeier-fej. Ah, én sem vagyok más.
És szenvedő száj. És nemes kezek.
Ilyen leszek, igen, ha nagy leszek.
És álmodom - rózsája hova hullt?
És hol van most? - gondolkozom felőle.
És int nekem az arckép és a múlt
és egy szinésznő régi keszkenője.