Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,

Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,
hol régesrég vidám nénik és régi bácsik laktak,
és kérdezem titkát a hallgató, konok falaknak,
mért van bezárva a kapu? és várom, visszajő-e
az, aki csöndesen pihen a messze temetőbe.
És néha, hogyha fáj a délután, okosan s komolyan
a barna bőrdívánt nézem, mely mostan is egész olyan,
mint amikor aludt rajta egy régi, kedves ember,
s járok tág termeken némán fölsajgó gyötrelemmel
és sírok és csodálkozom,
hogy az öreg díván ma is oly kedves a szivünknek,
s a márványasztalok, ahol régen-halottak ültek,
úgy állanak, mint egykoron.