Arcom a tükörben

Így senki sem sírt, ahogy én sírok most.
          A téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
          hadd lássam elsápadni ajkamon.

Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot!
          Ragyogjon az éj gyémánt-derütől,
és bámuló, üres üveg-szemével
          nézzen rám a tükör.

Úszó alak, szegény árnyékbarátom,
          a mély tükör titokzatos taván,
most eltemetlek, mostan elsiratlak.
          Ne félj, ne félj. Ne légy oly halavány.
Hisz úgy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt,
          elszállt az is ezüstös éjeken.
Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.
          Magam se szeretem.

Tükör visszfénye voltál, álmok árnya,
          hogy is, hogy is kerülhettél ide?
Fáradt kezem lassú mozdulatától
          még meg se billen a tükör vize.
Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett?
          Mindenkinek örökre idegen,
még rám is ismeretlenül meredsz most,
          bámullak hidegen.

Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak.
          Nézlek sokáig, fázva, reszketőn.
Sötét hajam te, - csókoló piros szám -
          magam húzom rátok a szemfedőm.
Dacos nyakam, - kemény, fiatal vállam -
          isten veled - búcsúzzunk csendesen, -
szegény karom - szegény fiatalságom -
          szegény, szegény szemem.