Fohász csillagtalan éjjel

"Nézd, istenem, milyen magam vagyok,
mily egyedül e roppant földgolyón.
Úgy járok itt, mint az eltévedett,
sorsom szemétdombján kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
hisz benne senki sem találja sorsát.
Micsoda gúnyfolt üres arcomon
e ragadozó, gazdátlan pirosság.
A végzetek piros pecsétje ez
és értelmetlen disszonancia,
mely csak beszél és szótlanul eszik,
és nem lehet senkit csókolnia.
Kiáltó szájamba pecek feszül,
szaladó lábamat köti hurok,
tele vagyok a fájdalom vizével,
mely szemem résén lassan kicsurog.

Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,
e törzs, amely magába rogy le folyvást,
e megcsúfolt arc hieroglife,
ha nem találja a végső megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
mit a fejem, ez ólmos nehezék,
ha cepelem émelygő testemet,
mint szabadult rab régi szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
mit a szivem, ha a verése kín?
S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
bűnöm bimbóit, sajgó sebeim.
Mit ér karom, ha többet nem ölel,
csak dolgozom vele és áldozok,
mit érek én, mit az egész világ?..."

Ezt mondta csöndesen az átkozott.