Szonett egy szoborra

mely az álló Dantét ábrázolja

Egykor mi is majd így fogunk megállni,
     mint ez a kőben szenvedő alak.
Leroskadó, merev ivek csodái,
     síró tagok, jajongó vonalak.

Így meredünk meg bánatunkba halkan,
     mikor az égre-ordítás kevés.
A fájdalom ez, néma, mozdulatlan,
     a végtelenbe beledermedés.

Az önmagába fúló néma Kín -
az ős Szükség a végzet partjain -
hátrálni nem tud s nem előremenni.

Önroncsain bús diadallal áll,
s nincs fogcsikorgatás - és nincs halál -
nincs békülés - és nincs könny. Ez a Semmi.