Vénség

Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
     gondoltam én és fáradt öreget,
aki köhögve a botjára görnyed
     s hátán a régi rőzse integet.

De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
     mint a mesébe, néma és meredt,
majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
     hogy vár az íróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
megismerem, hogy mindig ugyanaz,
s belényugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok,
és néha, hogyha éjjel olvasok,
kissé homályosabban ég a villany.